J. W. Cassandra:

Az Ábrándok hegye

/Legenda/

Az Ábrándok hegye inkább az alcímben megjelölt legendák műfajába sorolható, mégis Az ismeretlen ösvény című novelláskötetben kapott helyet. Egyrészt azért, mert mint később látni fogod, más legendával összefonódó történetet is találsz ebben a kötetben, másrészt azért, mert sokszor a legendák mutatják meg a rejtett ösvényt. Lehetséges, hogy ez a legenda is ilyen.

A történet az emberi emlékezet homályába vesző távoli múltban játszódik. A főszereplője a címbeli hegy. Ám ez a hegy nem akármilyen: képes arra, hogy helyet változtasson, esetenként elvándoroljon, vagy elsétáljon egyik helyről a másikra. Bűverejével a lelkeket fondorlatos módon veszi rá ábrándozásra, délibábok kergetésére, mint majd kitűnik. A rabul ejtő bűverő ellen a történetben szereplő falubeli öreg bölcs képes csak tanáccsal szolgálni az emberek számára.

A folytatásban azt is megismerheted, milyen titkot ígért a Hegy Szelleme. A bölcs öreg tanácsa az illatos füvekből font koszorúkkal végrehajtott varázslat - ez a titkok útja is. Az is magyarázatra lel, hogyan változott a kies táj pusztasággá, és mi lett a további ilyen hegyek sorsa.

Remélem, érdekesnek fogod találni ezt a publikációmat is! Jó olvasgatást kívánok! Térj vissza később is, hogy további műveimet is megismerhesd!

Amit most elbeszélek, az olyan távoli időkre nyúlik vissza, amilyen távolra az emberi emlékezet már alig-alig tud elhatolni.

A Földet nem mindig jellemezték a jelenlegi éghajlati viszonyok. Valaha rég a hegyek időről időre elvándoroltak máshová, ha megunták azt a tájat, ahol addig magasodtak. Ebben az időben azon a féltekén, azon a helyen, amelyről az idők homályából fölmerült a legenda, amelyet ősapáiktól hallottak a mi ősapáink is valaha, buja növényzet borította a talajt. Folyamok és belőlük szertefutó folyók szelték keresztül a síkságot. Széles, jól járható utak vágtak át rajta, s ezeken az utakon kereskedők, árusok, kíváncsi utazók serege érkezett, időzött egy ideig, majd haladt tovább. A falu, amelyet ezek az utak keresztülszeltek, gazdagon megélt abból, hogy vámot szedett. Gyarapodott is szépen, lassacskán várossá terebélyesedett. Körötte is apróbb-nagyobb, elszórtan megülő falvak virultak.

Az egyik falu határába egy szép napon egy hegy érkezett: nehézkes hegylábán döngve tette meg az utat, ki tudja, honnan, majd zökkenve megállott és a talajhoz nőtt. Mindez földrengést, égzengést indított el: kövek görögtek szerteszét, ömlött az eső, villámok cikáztak, a mennykövek záporozva zúdultak a házakra, bezúzták soknak a tetejét is. Amikor kitisztult az ég, a falu népe előbújt, és ámulva látta, hogy egy hatalmas hegy mered a falu határában az ég felé.

A falubeli bölcs öreg váltig állította, hogy mágikus, égi hatalmaktól, egyenest az égből pottyant a vihar kíséretében a hegy.

- Akkor mi okozta, hogy rengett a föld már akkor is, amikor még nem is volt itt?

- Hát az, hogy a síkságon át óriások érkeztek a hegy égből való lepottyanását ügyelni, és az ő lépteiktől rendült meg a föld! – állította makacsul a bölcs öreg.

A falubeliek hitték is, nem is. Mindenesetre a hegy onnantól fogva a falu határában magasodott.

- Hátha elmegy innen, odébb áll, hiszen a hegyeknek ez a tájék unalmas! – mondogatták egymásnak reménykedve.

Ugyanis a hegy mindenkinek kellemetlen volt valahogy: a látványa zavarta a síksághoz szokott tekintetet. Hiába futott volna tova téres tereken, mert megakadt a hegyben. Sehogy sem láthatott túl rajta!

A furfangos férfiak azt találták ki, hogy elhordják a hegyet. Neki is tüzelték az erős, izmos ifjakat, akik egyre ásták ki, lapátolták el a hegy földjét. Csakhogy kemény kősziklák, réteges kőlemezek, fémes ércek – mindenféle gátolta, hogy elhordják a hegyet.

Akkor a bölcs öreg kijelentette: aki megmássza a csúcsát, az onnan megláthatja a titkát, mert neki álmában megjelent a Hegy Szelleme, és ezt ígérte.

Nekiindult a falu apraja-nagyja, ám vagy görcs húzta a lábukat, vagy ha fölkapaszkodtak egy darabon, visszacsúsztak. Az sem segített, hogy köteleket, fejszéket vittek magukkal: a kötelek elszakadtak, a fejszével bevágott lépcsőfokok abban a szempillantásban tűntek el, amint a becsvágyó férfi lába rátapodott. Ha valaki mégis elért úgy a hegy derekáig, az azért nem ért föl a csúcsra, mert a hegy hirtelen megnyúlt, és a csúcsa a fellegek között, ködökbe burkolózott emberfia által elérhetetlen magasságban. Mit tehettek volna mást? A falubeliek beletörődtek, hogy ezt a hegyet nem lehet megmászni.

- Kössetek száraz koszorút a napon szárított illatos füvekből, és holdtölte éjfelén álljátok körbe a hegyet, azután kilenc ölenként gyújtsatok meg egy-egy illatos fűből font koszorút! Akkor a hegy kiengesztelődik, és az égiek segedelmével más vidékre távozik tőlünk! – tanácsolta az öreg bölcs.

Nosza, készültek is egyre-másra a szárított illatos füvekből font koszorúk! Legközelebbi holdtölte éjfelén pedig a hegylábnál körben kilenc öl távolságra egymástól, illatos füst szállt a tüzekből, remegő fátyolként koszorúzva a szirtet a csúcson.

Ám a hegy nem mozdult: másnap reggel is ugyanúgy magasodott a falu határában, mint annak előtte!

Az öreg bölcs tanácstalanul tárta szét a kezét.

- Ilyet még az ükapám ükapja se hallott! Az illatos füst megnyitotta-e a holdsugárösvényt a teliholdhoz? - kérdezte.

A falubeliek csak némán ingatták a fejüket.

Akkor az öreg bölcs azt tanácsolta, hogy törődjenek bele abba, hogy a hegy nem hajlandó tőlük elvándorolni, és lehetőleg kerüljék.

Ám a beletörődés mindenkor nehezen sikerül az emberfiának! Így történt ez most is. Sokan ismét megpróbáltak a szirtre följutni – kitört karral-lábbal, összetörve érkeztek vissza a hegy lábához. Az öreg bölcs alig győzte őket helyrehozni.

Aztán egy idő múlva a falu népe megszokta a hegyet, felhagyott a folytonos ostrommal. Egyszer csak sorra keresték föl az öreg bölcset:

- Álmomban megjelent a Hegy Szelleme. Azt mondta, ha följutok a csúcsra, ott vár és gazdaggá tesz!

- Álmomban láttam a Hegymélyi Tündért. Színes gömböcskéket szórt rám, csillogó-villogó aranyat-ezüstöt, és azt ígérte, ha a hegy közepén rejlő nyílást megtalálom, onnan átvezet a Tündérföldre és a világ leggazdagabb emberévé tesz…

- Álmomban fölsejlett egy csuklyás vándor. A botjával mutatta, merre kell oldalvást lépegetve följutni a szirtre. Föl is vitt, és onnan megmutatta: a földkerekség urává tesz, ha ébren is megjárom azt az utat…

Az öreg bölcs csak a fejét csóválta minderre, óva intett mindenkit, hogy az álombeli kísértésnek, a hiú ábrándok kergetésének, a csábításnak engedjen.

Mégis akadtak, akik elindultak. Többségük úgy veszett oda, hogy sosem látták többé. Volt, akinek a csontjai a hegy köveivé váltak. Volt, aki megháborodva tért meg: a világ urának, egy csodálatos tündérlány mátkájának, égi lények igazítójának vélte magát.

Az öreg bölcs megmagyarázta: aki itt él e faluban, az mind esendő. Vagy kincsekkel, vagy hatalommal, vagy tudással, vagy a szerelem bűvös kötelével – így vagy úgy, valami módon mindenkit meg tud környékezni ez a hegy, mert az Ábrándok Szelleme lakja. Egyedüli módja a menekvésnek, ha figyelmen kívül hagyják!

A falubeliek meg is fogadták végre a szavát, ám a különös hegynek időközben híre futott: immár minden zegzugból özönlött a sok kíváncsi, a sok pökhendi, azok, akik úgy hitték, ők majd feljutnak a csúcsra, a titkokról lerántják a leplet, a kincseket pedig magukkal viszik.

Addig-addig érkeztek ilyen botor kalandvágyók, amíg végül a hegy megelégelte. Ám nem elvonult a síkságról, hanem álmokat bocsátott az emberekre a földkerekségen mindenütt.

Az álmok hírül adták létezését, megmutatták, hol találja meg őt az álomlátó, miután felébredt. Ráadásul ahányan álmodtak róla a föld kerekén, mind a saját vágyálmaik szerint látták. Tündökölt hegyi kristályként, tündökölt gyémántként, csillogott-villogott aranyban-ezüstben, ontotta magából a mágikus tudást apró homokszemcsékként, felderengett tündérként, pajkos vagy nagyhatalmú szellemként, látták némelyek a Föld Urának, és ki-ki ébredés után addig emésztette magát, vágyakozott az után a kincs után, amit megálmodott, hogy elindult a hegyet megtalálni. Igen ám, csakhogy a napon szárított illatos füvekből font koszorúk körtüze miriádnyi ilyen hegyet szórt szét a földön, és nem mindenki talált el az első Ábrándok hegyéhez. Akik a tűzkoszorú illatos füstjéből sarjadt Ábrándok hegyei közül bármelyikhez érkeztek meg az eredeti helyett, azok sem jártak azonban jobban: az illatos füsttel szétszóródott hegyek szakasztott ugyanolyanok voltak, mint a legelső, aki saját lábán érkezett a buja síkságra: mind egyformán Ábrándok hegye volt. És ilyenként mind egyformán a lélek elveszejtésén, a vágyak útján való rabul ejtésén munkálkodott.

Ahogy az idő telt, a falu lakói kicserélődtek, egyedül a vénséges öreg bölcs élt még azok közül, akik megélték valaha a hegy megérkezését. Lehetett az öregember már vagy ötszáz esztendős – de az ilyen vén bölcsek már nem számlálják az idő múlását, így hát senki sem tudta, mennyi idős lehet. Ám ha kérdezték, még mindig tudott mindent.

Egy szép napon egy vándor érkezett, aki ki tudja, honnan, de tudott az öreg bölcsről, és egyenest hozzá igyekezett.

- Tiszteletem, öregapám! – köszöntötte a félig szunyókáló öreg bölcset. – Tudod-e, hogy immár nem ez a hegy az egyedüli, amelyik a vágyálmok ismerője, a lélek rabul ejtője?

- Tudom – riadt föl az öreg.

- A földkerekségen elszórva lecövekeltek a testvérei, és azok is megkísértik az embereket, rabul ejtik a lelkeket. Ráadásul ha egy helyen már elvégezték e munkájukat, odébbállnak, másutt ütnek tanyát, ahol újabb áldozatokat szednek. Meg tudnád mondani, mitévők legyünk?

- Hát hogyne tudnám! – válaszolt az öreg bölcs. – Menj föl erre az itteni hegyre! Erre itt, mert te vagy az, akire vár. Mindig mindenkit óvok attól, hogy a hegy rabul ejtő bűverejének engedjen, de te azért jöttél, hogy végre rend legyen, láttalak már álmomban!

- És hogyan menjek föl a hegyre?

- A legközelebbi holdtöltekor vigyél magaddal egy fehér, kerek követ, egy marék földet és tűzcsiholó szerszámot! Ha elakadsz a mászásban, a kőből morzsolj a talpad alá három morzsát! Azt a magaddal vitt föld három rögével tapaszd meg, majd a tűzcsiholó szerszámmal az ott rejtőző három ágat gyújtsd meg! Az a tűz fogja egybeforrasztani a kísértéssel, a lélek rabul ejtésével játszadozó hegyeket, meglásd!

A vándor fogott egy fehér, kerek követ, egy marék földet, tarisznyájába rakta, mellé a tűzcsiholó szerszámot és holdtöltekor este elindult. A hegy keskeny ösvénykét nyitott neki fölfelé, ahogy odaért. Azon a vándor elindult fölfelé. Szájtátók serege leste a hegy lábánál, mi lesz. A vándor már jócskán túljutott a hegy derekán, amikor elakadt a lába egy háromfelé ágazó faágban. Megállt, elővette a kerek fehér követ, három morzsát a talpa alá morzsolt belőle, majd a marék földből, amit magával vitt, három rögöt pottyantott mellé. A három rög meg is tapasztotta a három kőmorzsalékot. Akkor a vándor a tűzcsiholó szerszámmal tüzet csiholt, és meggyújtotta a háromfelé ágazó faágat. Ahogy föllobbant a tüze, szikrákat szórt, amelyek egy része lepattogott a hegy oldalán, más része a levegőégben állt össze tűzfolyammá, és a kettős tűzfolyam emelkedni kezdett a Hold kapuja felé. Amíg a kettős tűzfolyam emelkedett, megnyílt a hegy mélye, és koszorúban sorjáztak bele a földkerekség olyan hegyei, amelyek vágyálmokkal csalták tőrbe az embereket. Amikor az utolsó ilyen hegyet is elnyelte az első, a valódi Ábrándok hegye, bezárult a nyílás, és a hegy rázkódni kezdett. Rázkódott, sziklák, földdarabok, kövek záporoztak alá, majd a hegy tüzet lövellt magából, a föld megrendült, meghasadt, és a tenger vize áradt be a korábbi kies sík vidékre. A tűz pedig felperzselte a korábban kies síkság maradékát, kiégett pusztasággá téve mindent.

Mindeközben megnyílt a holdsugárösvény, és azok, akiket nem kísértettek meg a vágyaik, nem ejtettek rabul az ármányos délibábok, felsétáltak rajta a Holdba. Akiket a vágyálmok kerítettek hatalmukba, azokat elpusztította a kitörő tűzözön. Korokkal később a holdsugár-ösvényen ekkor eltávozott emberek visszatértek.

A tűzözön idején pedig a hegyek végleg azon a helyen maradtak, ahol akkor éppen magasodtak. Többé nem vándorolhattak el, és a lelkeket vágyálmokkal tőrbe csaló hatalmukat is elveszítették. Azoknak a helyén pedig, amelyek ilyen újabb Ábrándok hegyeivé változtak, mély kráter maradt, a krátert pedig sivatag övezi mindenütt a földkerekségen. Sokan gondolják ma, hogy ezek tengerszemek lehettek valaha, ám ezek az ilyen hegyek helyét mutatják máig is.

Az a hegy, amely elsőként vált az Ábrándok hegyévé a késői korok utódai nyelvén, szintén nem tudott többé elvándorolni kedve szerint, ám bűverejéből annyi megmaradt, hogy a holdsugárösvény megnyílásának idején mindig megtalálja azokat, akiknek meg kell tisztulniuk lélekben, és ezek az emberek ilyenkor álmodnak róla. A hegy az égbe magasodik az álomban, ahol már világol a telihold, és pontosan az éj felén megnyílik az ezüstösvény, amely holdsugarakból és mágikus igézetekből szövődik ilyenkor. Aki ezen fölhág, a Hold csak ilyenkor megnyíló kapuján belépve a Hold tükrébe nézhet, és ezáltal megtisztulhat. Legalábbis azok, akik értői ennek a bűbájnak, ezt állítják. A fáma is erről suttog a legendák és az idők árján.

Azután, amikor fölébrednek, ámulva láthatják, hogy a hegyet a valóságban azóta is a sivatag övezi, akárcsak a többi ilyen hegy kráterét.

S hogy a titokzatos vándorral mi történt? Amikor meggyulladt a tűz és megnyílt a holdsugárösvény, azon át eltávozott. Ám ő nem tért vissza a fáma szerint korokkal később, csupán a valahai falu öreg bölcsét üdvözölhették ük-ükapáink az idők mélyén. És ez elég is volt: az öreg bölcs segítette őket, hogy ne eshessenek az Ábrándok hegyének áldozatul. Az Ábrándok hegyére azután szentélyt, majd kolostort építettek, hátha ezzel megvédik a botor, esendő embereket. A volt Ábrándok hegyeinek kráterei mellé is szentélyeket emeltek ugyanígy.

Egyedül az öreg bölcs tudja: semmiféle külső építmény, semmiféle külső hatalom nem védhet meg a hiú ábrándok, az álmodozás ellen.

2026. 01. 28., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©