J. W. Cassandra:

Az elefánt és a bolha

Mesemanó felébred délutáni szunyókálásából, és eszébe jut, hogy Az elefánt és a bolha című mesét még nem kapta elő sehol. Így aztán sűrű rikkantgatással szalad, s addig halad, míg elér hozzátok: a mese két vénségről szól, akiket csak a pletyka éltet. Egyikük a pipázó öregember, akit Öregnek hívnak, másikuk vén szomszédasszonya, aki a Banya névre szolgált rá. Hogyan változik egyikük bolhává, a másik elefánttá? Hogyan tarolják le a Tündérek Erdejét, a Bűbáj-erdőt, az Igézetek Dombjait? Megtudod, ha elolvasod a mesét, amely a tündérek mezsgyéjén meghúzódó faluban élő emberek világába röpít. Itt ismerheted meg Halas Márit, a fiát, Halas Matyit és a szövögető Pankát is.

A mese a Mesemanó meséi című kötetben szerepel.

Jó szórakozást és olvasgatást kívánok!

Mesemanó fölébredt délutáni szunyókálásából, mert egy kósza méhecske döngicsélt a fülébe. Megvakarta a fejét, fölemelte mohapárnájáról, szétrúgta maga alatt a levélágyat és fölugrott.

- Micsoda?! – kiáltotta. – Még nem vettem elő sehol az elefántról és a bolháról szóló mesét? Merre vagytok, gyerekek? – kanyarította vállára a Mesetarisznyát -, Hozok buktát, meleget, hozzá mesét, eleget! – így rikkantgatott, s szaporán kapkodta kurta manólábát, hogy messzire jusson, elétek fusson, s elhozza nektek a bolhát az elefánton…

Hol volt, hol nem volt, azt biz' meg nem mondom, de valahol a tündérek mezsgyéjén volt egyszer réges-rég egy falu. Ici-pici kis falucska volt ez, dimbes-dombos vidéken bújt meg a Tündér-völgy ölén. Ebben a faluban is, mint akármely másikban, igencsak szerették a nyelvüket köszörülni a vénasszonyok meg a vénemberek azokon, akik csöppet sem szolgáltak rá. De mindannyiukon túltett egy földig hajló, kiszáradt kóróra hasonlító vénséges vén banya, akit így is hívtak: Banya, meg a szomszédja, az Öreg, ahogy emlegették őket. A Banya naphosszat a függönye mögül leste a falu népét, mind azokat szapulta, egyre köszörülte rajtuk a nyelvét. De annyira, hogy ha a Halas Mári szoknyáján egy fél ránccal több volt, vagy kevesebb, mint lennie kellett volna, már szaladt az Öreghez a szomszédba – érdekes mód, ha pletykálni kellett, a botját sutba dobta, pedig rendesen arra támaszkodva, alig topogva szokott csak botorkálni.

Egy szép napon új család költözött a faluba, épp a Banya utcájába. Nem különböztek a többitől, épp úgy próbáltak egyről a kettőre jutni, mint más szegényemberek is, csak a vénségek lesték őket még jobban, mint másokat, mert még nem ismerték őket.

A jövevény családban élt egy fiatal lány, aki napestig szőtt-font, varrogatott, ha a guzsalyt telefonta, főzött, takarított, udvart söpört, s néha megállította Halas Márit, hogy pontyot, keszeget, sügért, csukát, kérészt vegyen tőle, ahogy szülei meghagyták volt.

Aztán egy szép napon Halas Mári sok halat evett, attól megbetegedett, s a halasvödröket fiával küldte végig a falun, aki helyre legényke volt, megakadt rajta a lányok szeme, de csak lopva, mert a lányoknak nem való máson feledni a tekintetüket. No, hanem amint a csodaszépen, lágyan daloló fonogató lány portájához érkezett, s elkiáltotta:

- Halas! Halat vegyenek! Friss halat, finom falat, jó falat! – a lány kijött, s a halaslegény rajtafeledte a szemét. Nem is csoda biz' az, hiszen igen takaros lány állt meg vödre mellett: ringó szoknyája, pirinyó lába, darázsdereka, hímzett ingválla, arra ráboruló éjfekete fürtjei, azokba fonva tűzpiros pántlikák szalagjai omlottak alá, s parázs fekete szeme huncutul villant – a legény eladta a halakat, s eladta lelke nyugalmát is, mert azon mód beleszeretett a sudár feketeségbe. Banya meglátta a legény szeme villanását csakúgy, mint a lány tekintetében a választ, s futván futott az Öreghez:

- Hallod-e, Öreg, olyat mondok, hogy még a füled is beleborzong a gyönyörűségbe… a Halas Mári legény fia, tudod, aki a halakat árulja az anyja helyett, mióta az megette a…

- Mondd már, Banya, ne keríts akkora feneket neki – szortyogtatta meg pipáját az Öreg –, szaporán, ki vele!

- Hát nem azt mondom?! – csattant föl a Banya. – No, a Halas Matyi szemet vetett a szövögető Pankára…

- Aztán? No, igaz, ami igaz, eddig Matyi nem igen nézte meg a fehérnépet, annyi szent…

- Nem biz'a! De most… szikrát szórta szeme, az ádámcsutkája föl-le szaladgált, a Panka meg rázogatta a pántlikáit a hollófürtjein, ringatta a darázsderekát… hiú az a lyány, én mondom…

S már ment is hetedhét határra, minden szomszédba, elújságolni a nagy hírt. Akkor mire a hetedik szomszédig ért, már így adta tovább:

- Matyi megpróbálta rávenni Pankát, hogy szökjenek meg együtt, amikor Panka szüléi megjöttek a mezőről…

- Persze, Pankát se kell félteni…

Addig ment ez így, míg a falubeliek már másról se beszéltek, sutyorogtak, csak a lányszöktetésről. Attól fogva mindig csak ezt a két fiatalt lesték. Azok pedig visszatértek szokásos munkájukhoz, s a falubeliek hoppon maradtak.

Történt egyszer, hogy valamelyik kotnyeles kíváncsian rákérdezett halas Márinál, aki már meggyógyult, s újra hordta árujukat:

- Igaz-e, Mári, hogy a te Matyi fiad elveszi azt a hiú Pankát, aki a Banya mellett lakik?

- Micsoda? Miről beszélsz?

- No, csak ne tégy úgy, mintha nem tudnád: nemsokára nagymama lesz belőled…

Halas Mári előbb azt gondolta, rosszul hall, majd keservesen fohászkodott:

- Hogy változna bolhává meg elefánttá az, aki a jó embereket kikezdi a gonosz nyelvével! Hogy változna egyikük bolhává, a másikuk elefánttá, míg meg nem tanulják, milyen az, amikor bolhából elefántot csinálnak!

S mivel a tündérek mezsgyéjén a tündérek varázsereje mindent áthat, az Igazságosság Tündére megjelent Halas Mári mellett, s így szólt:

- Igazságod vagyon, mivel sem fiad, sem az a lány nem adott okot arra, hogy szapulják őket. Jer velem! – s intésére az öreg és a banya előtt termettek.

A két vén pletykafészek úgy megijedt az Igazságosság Tündére láttán, hogy ijedtében mind a kettő reszketni kezdett, mivel évekkel korábban figyelmeztette volt már őket ez a tündér, hogy ha nem hagynak föl gonosz szokásukkal, akkor megkapják méltó büntetésüket.

Így is történt! Az Igazságosság Tündére így szólt:

- Mivel nem szívleltétek meg figyelmeztetésem annak idején, s mivel meg kell tanulnotok, milyen az, ha valaki bolhából csinál elefántot, hát változzatok bolhává és elefánttá!

Megsuhintotta varázspálcáját, s az Öreg vénséges, rozzant, ráncos bőrű, hatalmas szürke elefánttá változott, a Banya pedig apró, kellemetlen bolhává. Beleugrott az elefánt fülébe, ott pattogott, s az trombitálva szaladt a Tündérek Erdejébe, letarolta a varázsfákat, a Bűbáj-erdőt, az Igézetek Dombjait, a mágikus vetést; a Tündértóba gázolt, s próbált szabadulni a bolhától. De ha fülét legyezte, a bolha a lábára ugrott, ha a lábával rúgkapált, döngette a földet, a bolha az ormányán termett, ha az ormányát lóbálta az elefánt, a bolha átugrott a hátára, s csípte-marta…

Egész Tündér-völgyön átvágtatott az elefánt ösztökéjével, a folyton pattogó bolhával, s amikor az Igazságosság Tündére megelégelte, meglendítette varázspálcáját, s akkor az addigi bolhából vált elefánt, az elefántból meg bolha, s akkor fordítva kínozta egyik a másikát. Majd amikor már nemcsak bosszút szomjaztak mindketten, hanem megértették, hogy nem szabad semmi apróságból hatalmas, gonosz pletykát dagasztani, mint szellőből az orkánt, akkor az Igazságosság Tündére újfent meglendítette varázspálcáját, s Tündér-völgy nyugalmát többé nem dúlta föl elefánttrombitálás, bolhacsipogás, elefántdübörgés: béke köszöntött rá és a mezsgyén a falura. Az öreg bolhából visszaváltozott Öreggé, a vén banya pedig elefántból Banyává, s első dolguk volt megkövetni Halas Matyit és Pankát, akik szívből megbocsátottak nekik, majd nevetve meghívták a két jó útra tért öreget a lagzijukra, s csűrdöngölőt jártak csakúgy ők is, az öregek is, ahogy én magam is…

A két öreg pedig többé nem szapult senkit, és sosem szerették hallani: bolhából csinál elefántot.

Aki nem hiszi, járjon utána!

- Bizony, járjon utána, s ha még mindig nem hiszi, járjon télen subába', nyáron gubába'! – rikkantotta Mesemanó, s teli torokból énekelve, vállán a Mesetarisznyával eltűnt a gyerekek szeme elől. Ha azt akarjátok, hogy visszajöjjön, csípjétek fülön, de ne együtt, külön-külön!

Itt a vége, fuss el véle!

2010. 03. 17., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©