J. W. Cassandra:

Az elvarázsolt Békakirály

Ez a mese a Mesemanó meséi kötet következő meséje.  Egy halászról szól, aki akaratlanul is hatalmas bajt okoz. A mese az ő fiai, a három testvér megpróbáltatásairól szól, és arról, hogyan szabadulnak meg végül a királykisasszony segítségével, akinek akad egy kis varázsereje, bár nem mindenre elég.. 

Mesemanó a mesebeli kisfiúkat is megismerteti vele, és végül teli torokból énekelve tovább szökdécsel. Ha elolvassátok a mesét, megtudjátok, miről énekel vígan Mesemanó...

És akkor kezdődjön is az elvarázsolt Békakirály története!

Mesemanó lassan poroszkált a porlepte úton, sóhajtott is néha, mert igencsak szomjas volt, de sehol nem lelt vizet. Ahogy baktatott, egyszer csak folyó hűsét sodorta felé a szél. A partján gyerekek gyűjtöttek békákat, s erről Mesemanónak eszébe jutott az elvarázsolt Békakirály története. Lapulevél-csónakról dióhéjba merített a vízből, majd miután ivott, előkotorta a mesét, hogy a fiúkat megtanítsa arra, milyen rossz az, ha másnak szenvedést okozunk. A mese pedig már el is kezdődött:

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy folyó partján egy halászember. Ennek a halászembernek volt három fia, akik vásottak voltak, mindig rosszaságon törték a fejüket. Egyszer aztán a halász nem bírta már az örökös harcot velük és kifakadt:

- Hogy változna egyiktek hallá, a másik kígyóvá, a harmadik meg békává!

Alighogy ezt kimondta, a három fia át is változott: a legidősebb hallá, a középső kis kígyóvá, a legkisebb meg varangyos békává.

- Mit tettél, te szerencsétlen! – jajgatott a felesége. – Azonnal hozd helyre a hibádat!

A halász elbúsult, nem akart ő ilyen borzasztó rosszat a fiainak, csak azt akarta, hogy jók legyenek. De most hallá lett fia a folyóba csusszant, kígyó-fia elcsúszott a fűben, a varangy meg a folyóparton veszett bele a buja aljnövényzetbe.

Elindult a halász, hogy megkeresse azt, aki a fiait visszavarázsolja emberré. Ment, mendegélt, de a folyót sosem hagyta el, mert abban követte hallá lett fia, mellette ugrált béka-fia, és követte a földön csusszanva kígyó-fia.

Így ment, ment, már azt sem tudta, mióta, amikor egyszer csak egy szépséges szép királykisasszony robogott a folyó partján tizenkét lovas hintóján felé.

- Állj meg, szép királylány, segíts rajtam – rimánkodott a halász –, hátha te tudsz segíteni nagy bajomon!

A hintó megállt, a paripák prüszköltek, a királylány pedig figyelmesen hallgatta a szerencsétlen halászt. Sírt-rítt szegény, hogy hogyan tudott ilyet mondani, de a királylány megvigasztalta:

- Ne búsulj olyan nagyon, te halász, majd megpróbálok segíteni rajtuk! – azzal lehajolt, fölemelte a kígyócskát, megérintette aranyos-gyémántos koronájával, amitől a varázslat annyiban változott, hogy a kígyó-fiú lett a kígyók királya: fején ragyogott egy kis aranykorona.

Akkor megérintette a vízből kibukó halat a királylány koronája, és abból a hal-fiúból lett a halak királya: neki is kis aranykoronácska csillogott a fején. A halász csak bámult: hogy lesz ezekből újra ember, az ő három fia? Akkor a királylány megérintette a varangyot is koronájával, és a béka-fiú lett a Békakirály.

A királykisasszony varázsereje aztán megoldotta a Halkirály, a Kígyókirály meg a Békakirály száját, és azok így szóltak sorban az apjukhoz:

- Jó apánk, tudjuk, hogy sokat bosszantottunk, sokat keseregtél miattunk, még egyet tegyél meg értünk: menj el az Ég–Föld-Víz Boszorkányához, aki a tenger fenekén lakik, és hozd el tőle három hajszálát, de ősz legyen, különben nem lesz belőlünk soha többé a te három fiad!

Azt is elmondták, hogy milyen nehéz a hal, a kígyó és a béka bőrében élni: a hal hiába tátog, néma marad, szenvedéseit szó nem enyhíti; a kígyó villás nyelve elijeszti az embert, szisszenésétől megijed, ha észreveszi, azonnal megöli; a béka bánatos brekegése a folyó vagy tó partján legföljebb muzsika a jó embereknek, de a vásott gyerekek összefogdossák őket, hogy létrákon kelljen mászniuk egy lezárt üvegben, amíg a rosszcsontok kénye-kedve úgy tartja. Mindezeken a szenvedéseken nem segít sem a könny, amit nem sírhat el a hal, a kígyó, a béka; sem a szó, hiszen nem értik őket az emberek, lám, még saját apjuk-anyjuk se!

A szegény halász megkérdezte tőlük, merre találja az Ég-Föld-Víz Boszorkányát.
Azt bizony még királlyá lett fiai sem tudták. Ekkor a királykisasszony fölültette a halászt a hintajába, kis edénybe vizet töltöttek, belerakták a Halkirályt, a Kígyókirály az ülés alá csusszant, a Békakirály meg fölugrott az ülésre apja meg a királylány közé.

Így utaztak három napig, ennyi volt akkoriban egy esztendő. A harmadik nap estéjén értek el a hatalmas tengerhez, amelynek mélye rejtette az Ég-Föld-Víz Boszorkányát.

Mitévő legyen a halász? Megkérte szépen a királylányt, hogy érintse meg koronájával a tengert, ő meg bús énekre kelt: ebben elénekelte, hogyan változtak fiai hallá, kígyóvá és békává, és mennyire szenvednek. A szívhez szóló ének megindította a királykisasszonyt, de nem a boszorkányt: az nem jött a víz színére, de lement hozzá a mélybe a királykisasszony, vitte magával a halászt, a három elváltozott testvér pedig várakozott: a Halkirály a tengerpart közelében a habokban, a másik kettő a parton.

No, eltelt egy nap, mire újra fölbukkant apjuk meg a királylány: az Ég-Föld-Víz Boszorkánya három ezüstszín hajszálát hozták.
Azt a Kígyókirály utasítására befonták, és ezzel a fonattal összekötötte a három elvarázsolódott testvért a halász meg a királykisasszony. Ahogy összekötötték őket, a halász megérintette sorra mindet:

- Már én nem bánom, akármilyen rosszak voltatok is, megbocsátom nektek, változzatok újra emberré, az én fiaimmá!

Erre a Halkirály megrázkódott, és a halász sírva-nevetve ölelhette magához legidősebb fiát; aztán megrázkódott a Kígyókirály, és a halász középső fiának örvendezhetett. De a hajfonat szétbomlott, mire a Békakirályhoz ért, és így ő Békakirály maradt.

Hej, hullott a könnye a két fiúnak, az apjuknak, de még a királykisasszonynak is! A Békakirály bánatosan brekegett, ugrált, kétségbeesve próbált értésükre adni valamit, de már nem értették beszédét.

A két fiú a királylány koronáját próbálta volna, de a lány tudta, hogy ilyen varázslat csak egyszer történik, hát nem akarta megérinteni vele a Békakirályt.

A halász megpróbálta újra összefonni a boszorkányhajszálakat, de a fonat folyton szétesett, Békakirály meg eltűnt.

No, akkor estek csak igazán kétségbe! A királykisasszony azonban azon nyomban fölültette őket a hintóba, és a halász kunyhójához hajtottak. Ott a fiúk anyja már mind a két szemét kisírta, nem hitte, hogy valaha látja még őket. Nagy volt az öröme, amikor megérkeztek, de hamar még nagyobb bánatba esett, hogy legkisebb fia elveszett, még ha Békakirály is!

A királylány belehallgatott a szél zúgásába, aztán tizenkét paripájával tanácskozott, de nem tudta eltalálni, hol lehet Békakirály. Persze, mert az szegény egy rossz fiú fogságába került, aki észrevette aranykoronája csillanását, durván megfosztotta tőle, és egy üvegbe zárta, hogy a létráján mászkáljon. Ráadásul ha nem akart mászkálni, döfködte is egy hegyes pálcával.

Szegény Békakirály koronátlanul ugrándozott föl-le a létrán és kétségbeesve brekegett. Végül a fiú pálcája akkora lyukat fúrt az üveg fedelébe, hogy a brekegése kihallatszott.

Meghallotta végre a királylány, és elindult érte hintaján. Három nap, három éjjel szüntelen hallgatta Békakirály brekegését és vágtatott hozzá, amikor végre meglelte a rosszcsont fiúnál az üvegben. Tüstént kiemelte belőle Békakirályt, magához ölelte, és vitte a halász kunyhójához.

Útközben a Békakirály koronája hozzásegítette ahhoz, hogy megértse, amint az elbeszéli neki szenvedéseit, és köszönetet mond a szabadításért. Mert ki ne feledjem, az ámuló rossz gyerektől visszaszerezte a királylány Békakirály aranykoronácskáját, és a fejére illesztette. Nagyon meghatotta a királylányt Békakirály szenvedése, annyira, hogy magához ölelte a hintóban, miközben robogtak a halászkunyhó felé, és megcsókolta. Könnye ráhullott a béka bőrére…

És láss csudát! Békakirály megszabadult a varázslattól, és visszaváltozott a halász legkisebb fiává. De a királylány könnyei nemcsak, hogy visszaváltoztatták, hanem királyfi vált belőle! Mikor a halász kunyhójához megérkeztek, akkor lett csak igazi boldogság!

A halász, a felesége, a testvérek mind boldogok voltak, hogy legtovább szenvedett öccsük megkerült, hát még annak hogy örültek, hogy a királylány őt választotta férjéül! A halász kunyhója palotává változott a királylány koronájának érintésétől, és abban aztán jól elfértek mindannyian.

A Békakirály és a királylány nagy lakodalmat csapott, egy hétig mulattak a vendégek. Ha a vendégek ki nem mulatták volna magukat, az én mesém is folytatódna!

Itt a vége, fuss el véle!

A fiúk megilletődve pislogtak Mesemanóra, a vállán ragyogó mesetarisznyára, és sorban eleresztették az apró kétéltűeket, majd vígan integettek Mesemanó után, aki így dalolt:

Máma itt, meg holnap ott,
hipp-hopp, máris itt vagyok!
Békakirály jön velem,
kuruttyol a ködökben.

Jöjj velem és vándorolj,
ím, tarisznyám válladon!
Teli torokból zengd: - Hahó,
itt van újra Mesemanó!…

2005 december, J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©