J. W. Cassandra:

A bűvölet

Az Ismeretlen ösvény antológiám bevezetőjét teszem itt közzé. Magában is egyfajta olyan eszmefuttatás, amely az egyszerű bevezetőn túlmutat: vallomás az írásról, vallomás a kényszerről, hogy megláttassam, ami rejtőzik, majd rejtőzzek továbbra is jómagam is. Vallomás a pőre lélekről, a bűvöletről, amely az írás sajátossága. Egyúttal előre is vetíti azt, hogy az utána következő történetek rendhagyók lesznek.

Idézem József Attila halhatatlan sorait, hogy érzékeltessem, mennyire pőre az írástól a lélek:

"Csak az olvassa versemet,

Ki ismer engem, és szeret,..."

(Csak az olvassa..., 1937. június eleje)

Nem tudom, mi marad meg és mi tűnik el a Változás Köreivel, de élénken él bennem a papír, a könyv, a betű, az írás és olvasás bűvölete. A papír vonz és a toll, akár a mágnes, s amíg nem töltöm meg hol hullámzó, hol girbegurba, hol egyenesnek tűnő sorokkal, addig nem enged eltávozni innen. Tehát ülök és hagyom, hogy a bűvölet áthasson, irányítson. S ha a sorok megszületnek, minden rovással, minden betűvel életem egyetlen ívű, grandiózus vetkőzőszámának tánca vonaglik, kígyózik, tekereg, tippen-toppan, ireg-forog – s amikor a fehér papírt teleszántottam újfent, pőrébb vagyok, mint annak előtte. Minden papír, minden mű, minden oldal, minden sor, minden szó, minden betű föllángol, s ahogy sorakoznak, akár mögöttem az évek, egyre mezítlenebb vagyok – pőre lélek. Mert nem csupán a betűt, a szót, a sort, az oldalt, a művet, a papírt láthatod, hanem mögöttük mindazt, ami valóban, a legbenső lényegemet alkotó magig én vagyok. Lehull a lepel, álöltözet, valahány rend gúnya, lehull kendőzés, álorca – s minden egyes lehántott réteg rejtőzni kíván, ugyanakkor szomjúhozza, hogy lényegem lásd: lásd a pőre lélek felvillanását, lásd az álruha lehullását, lásd végül mezítlen valóm, s ha láttál: szemem lehunyom – a csillagos ég onnantól takaróm, álomköntösként magamra húzom.

Fordulok álomban az ég alatt, mire ébredek, kihull a lét belőlem, szárba szökken a mag, s a bűvölet újra és újra kitárulkozni hajt, pedig senki sem akar – még én magam sem.

Mégis a mélységek mélyeire hatolok, s pőre lelkem fölmutatom: látva lássatok! Mert e bűvölet igéz engem, s én általa varázsolok. Varázsolok: igézek és oldok, s távozónak könnyű utat nyújtok – magamból, hogy lásson, égig lobogó fáklyát gyújtok! S csillagként kihunyok… E bűvölet én vagyok!

És e bűvölet mögött ragyog az Örök Lény.

2018. 10. 28., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©