J. W. Cassandra:

A csodálatos griffmadár

A csodálatos griffmadár a Mesemanó meséi mesekönyvem újabb meséje. A kötetben egy másik követi, A Felhők Királya, ami összefügg vele, mégis önálló mese. A griffmadár valóban mesés és csodálatos, ahogy a cím is utal rá: a világon nincs párja, ha kell, félelmetes, ha kell, gyönyörű és fenséges. Hatalma csodaszép énekével árad ki a világba minden háromszázadik esztendőben. Ugyanekkor kel ki mindenkor egyetlen fiókája az égbe nyúló Őrhegység legmagasabb szirtjén lévő fészkén. A mesebeli gyermeket megigézi a csodálatos ének, s attól fogva nincs nyugta, amíg el nem éri, hogy láthassa a griffet, akit közelről még sosem láthatott senki emberfia. Segíti őt a falu vén varázslója is, mire nagyobbacska fiú lesz, a Kígyókirály legkisebb lánya és az Éjfél Táltosától született kiscsikó, akiből a táltosok táltosa válik. Hogyan érik el hárman a csodálatos griff fészkét? Hogyan élik túl a kalandot? Erről is szól a mese, valamint  az Örök Szépség Tündéréről, a Felhők Királyáról és még sok egyébről is. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasgatást kívánok!

Mesemanó vidáman szökdécselt egyik sziklakiszögellésről a másikra, akár a zerge: könnyen tehette, fürge manólába vékony volt, inas és erőteljes, ő maga kicsiny és soványka, így különösebb erőfeszítés nélkül mászta meg a meredek hegyoldalakat, kapaszkodott föl a sziklák szinte függőleges falán. Csak a vállát verdeső mesetarisznyára kellett ügyelnie, s ha elakadt, mindig segítségére sietett egy-egy mókus, hegyi kecske vagy madár, aki kiszabadította, ő pedig haladt tovább.

Amikor az előtte meredő, égbe nyúló hegy tetejéig ért s visszanézett, maga is elámult attól, milyen veszélyes utakon jutott föl a bérc tetejére. Ott azután sasfészkek mellett osont el, s erről eszébe jutott a csodálatos griffmadár, aki a mesetarisznyában lapulva várta, hogy rá is sor kerüljön végre, amikor mesedélutánt tart a manócska Mesetündér megbízásából új és újabb gyerekseregnek.

El is határozta Mesemanó, hogy a legközelebbi gyerekcsapatot a csodálatos griffmadár meséjével örvendezteti meg. Azzal elkezdett óvatosan lefelé ereszkedni a meredélyen, de óvatlanul lépett, megcsúszott a lába, a tarisznya szája pedig kissé meglazult, s a griffmadár kiszabadult rajta. Tüstént hátára kapta a fejjel lefelé bucskázó, igencsak megszeppent manócskát, s lassú ereszkedésbe kezdett a meredély fölött, majd puha ívvel elkanyarodott egy ezüstpatakocska fölé, s annak partjára szép lágyan leereszkedett, hátán a manóval. Még a tarisznya szája is bezárult, s nem lett baja sem Mesemanónak, sem a meséknek.

Ahová a griff leereszkedett, ott apró hegyi falu bújt meg, s követte a patak kanyargó medrét. Szélére szállt le a hatalmas madár, s mivel szárnyai fekete fellegként borították el az eget, takarták a napot, vihart sejtő falusiak özönlöttek elő, majd kíváncsi gyerekhad tódult a nyomukba, s mindenki szem- és fültanúja lehetett a csodálatos madár és a fura kismanó érkezésének.

S valóban csodálatos griff volt ez: csőrébe belefért volna három tehén borjastól, feje akkora volt, mint a bíró háza, szárnyai kitárva elborították az eget, hátán viselt egy bíbor madárnyerget, lába erős volt, mint a táltosok, karmai elbírtak akár egy bivalyt három tehénnel egyszerre. Szeme különös fényben csillogott, tollai pedig sűrűn borították hatalmas testét, s apró pávaszemecskék csillogtak-villogtak szárnya evező- és farktollain.

A falu apraja-nagyja szájtátva csodálta a mesebeli madarat, s akkor a manó lekászálódott a bíborszín nyeregből, megoldotta a mesetarisznya száját, s máris kerekedett elő a csodálatos griffmadár meséje.

Hol volt, hol nem volt, a világ végének is a legszélén magasodott a Határőrvidék Őrhegysége. Ennek a legmagasabb csúcsa az eget verte, legélesebb szirtjén pedig egy hatalmas madárfészek lapult, abban lakott az a griff, amelyiket mindenki csak úgy emlegetett: a csodálatos griffmadár. S ámbátor a griffek többnyire félelmetesek, hiszen sárkányokkal mérkőznek, táltosokkal versenyeznek, ördögfiakat nyelnek reggelire, törpéket fenyegetnek, háborúkba döntik a népeket; ez a griffmadár mégsem tartozott eme fajtársai közé. Külseje kellőképp ijesztő volt, ugyanakkor vad szépséget árasztott, mint a vihar, ha fenségesen zúdul alá sötét fellegekből kénköves villámokkal szántva eget-földet, s igen nagy hatalma volt: ő igazgatta az égiek megérkezését a Földre, így hozzá fordultak a táltosok, tőle várták földi megjelenésük engedélyét mindenféle rendű és rangú tündérek, hozzá szólt a varázslók, mágusok, boszorkák, bűbájosok és tengeri szörnyek, vízimanók dala; egyszóval mindenféle lény, aki csak a varázserő picinyke morzsájával is dicsekedhetett.

A griffmadár pedig mindig ott ült fészkén fenségesen, s ügyelt a varázslények, az ég és a föld rendjére, s ha valahol valami zavar támadt, kecsesen föllebbent, odaröpült, ahol a baj termett, eligazította, majd visszatért fészkére. Ez a madár többnyire a gödölyét szerette, hát juttattak is neki friss húst mindenkor, hogy jóindulatát fönntartsák. Minden száz évben rakott egyetlen tojást a madár, amelyen kétszáz évig kotlott, így háromszáz esztendőben egyszer kikelt egy utódja, aki ugyanolyan varázserővel rendelkezett, mint ő maga is.

Amikor a varázshatalmú lények ideje lejárt a földön, és vissza kellett térniük az égbe, olyankor a griff zengő hangon dalolt: óriási csőrét kitárta, fejét az ég felé fordította, s csodaszép melódia áradt belőle, amely eget-földet áthatott. Ekkor napkeleten fölkélt egy halovány fénysugár, szivárvány ívelt belőle napnyugatig az ég alján, amelyen távoztak azok, akik már beteljesítették küldetésüket a földön, és érkeztek helyükbe az újabb varázslények, tündérek a földre.

Így a világ rendben is haladt a maga útján, míg egyszer a világra született egy kidőlt-bedőlt falú viskóban egy szegény gyermek. Ez a gyermek a szivárvány föltűnése pillanatában látta meg a napvilágot, s szívébe vágyat oltott a griffmadár éneke. Már kora gyermekségétől arra vágyott, hogy a csodálatos griffmadarat szemtől szembe, közelről megcsodálhassa. Merthogy el ne feledjem, a madarat soha senki emberfia közelről nem láthatta, csupán távolról, s azt is ritkán!

No, ez a gyermek minduntalan a griff után vágyakozott, csak azon gondolkodott, hogyan juthatna el hozzá. Föl is kereste a falu füvesemberét és varázslóját, amikor nagyobbacska lett, s tanácsot kért tőle.

- Aztán mi a fizetség, ha adok neked tanácsot, te gyerek? – kérdezte a varázslómester, mert az volt.

- Hoztam neked tejes, foszlós kalácsot, nem kérem ingyen a tanácsot! – válaszolta az talpraesetten.

- Hmm – hümmentett a füvesember – azután miért akarod látni a griffet?

- Mert nem feledtem énekét, öregapám, s szívem egyre sóvárog csodája után!

- Azután hogyan akarod őt elérni?

- Épp ez a bökkenő! Mert ha lóháton megyek, nem érek föl. Ha sziklát másznék, lecsúsznék onnan! Ha a varázslatokra megtanítanál, amiket ismersz, ha a csalétek elkészítésére alkalmassá tennél füveiddel, talán elérném őt…

- A csodálatos griff adja erejét annak, aki varázsolni, bűvölni, megigézni, igézeteket oldani, bájolni megtanul. A varázs- és gyógyfüvek csalétke neki semmi, csak időt pazarolsz vele – legyintett a vén varázsló.

- S ha megtanítanál engem befogni a legszilajabb csikót, akiből táltos válhat?

- Jó szem, értő szem kell ahhoz, hogy melyik harmadfű csikó áll táltos jövő előtt, fiam! Tudom, értesz hozzájuk, de ha azt akarod, hogy a csodálatos griffmadárig fölröpüljön az a táltos, még az sem elég, ha ilyen csikóra lelsz. Hanem támadt egy ötletem: menj el legközelebb az Ezüstpatak forrásához, amikor holdtölte lesz, vígy magaddal egy fadobozt, amit le lehet zárni, s a forrásnál holdtölte éjfelén megjelenik a Kígyókirály. Őt kérd meg, adja neked a táltoscsikókat nevelő, kígyótejet tejelő legkisebb lányát, akinek színarany koronácska villog a fején, s ha hajlandó átadni őt, tedd bele a fadobozba, de vigyázz, le ne üsd a koronát a fejéről! Amikor hazaérsz, azon a hajnalon az Éjfél Táltosa megcsikajazik; azt a csikót ne engedd az anyja tejét szopni, hanem ezt a koronás kígyót kérd: adja át tejét a csikónak. Amíg a szőrén csillagok nem ragyognak mindenütt, patáin a Göncölszekerekkel, homlokán az Esthajnalcsillaggal, addig csak a kígyótejet tejelő kígyókirálylány táplálja, s meglásd, a táltosok táltosa nő majd belőle! Akkor rakj rá nyerget, amikor szőre fénylik már a csillagoktól, s üld meg, bármi légyen is! Azután bocsásd vissza a kígyókirály lányát az Ezüstpatak forrásához, de ha nem akar visszatérni, ne erőltesd! Akkor tekeredjen csuklódra karperecként, s te nap mint nap ugrass a táltoscsikóval mind magasabbra, míg meg nem hallod a csodálatos griffmadár énekét.

- De hisz az igen messze van…

- Ugyan, talán nem hiszel a griff hatalmában? Tedd, amit mondtam, s amikor fölzendül a griff dala, célba veheted a fészkét, s ott majd megleled, amit keresel! – fejezte be a falu varázslómestere.

A gyerkőc így is tett: a legközelebbi holdtöltekor alkalmas nagyságú fadobozzal elindult jókor az Ezüstpatak forrásához, s ott várt. Éjfélkor megjelent a Kígyókirály, s ahogy odacsusszant, fején gyémántos aranykorona villant a szitáló ezüstfényben, s akkor előlépett a gyerkőc, és megkérte szépen a Kígyókirályt, adja oda neki táltoscsikókat nevelő, kígyótejet tejelő legkisebb leányát.

- S ugyan mivel hálálod azt meg? – érdeklődött a Kígyókirály.

- Ha eljutok a csodálatos griffhez, megemlékezek rólad, ó, Kígyókirály! – válaszolt a fiú.

- Rendben, ez elég lesz nekem, s a lányomnak. Íme, vidd hát – engedélyezte a Kígyókirály, s akkor előcsusszant legkisebb leánya, akit a fiú óvatosan belesegített a fadobozba, vigyázva koronájára, le ne essen valahogy.

Amikor hazaért, azon a hajnalon valóban megcsikajazott az Éjfél Táltosa, s ő elválasztotta a csikót anyjától, a Kígyókirály lánya pedig táltoscsikókat nevelő kígyótejet tejelt, s a csikó azonnal el is fogadta azt, s azon nevelkedett.

Amire harmadfű csikóvá növekedett, szőrén az ég minden csillaga fényesedett, patáin ragyogtak a Göncölszekerek, homlokán pedig az Esthajnalcsillag pazar ragyogása szórta szét tüzét.

Akkor a fiú megköszönte áldozatos munkáját a Kígyókirály legkisebb lányának, a táltoscsikó-nevelőnek, a kígyótejet tejelőnek, s visszaküldte atyjához.

Ám a kígyókirálylány így szólt:

- Nem addig van az, fiú! Immár három esztendeje melletted vagyok. Ez a táltos az egekről is lerúgja a csillagokat, oda röpít, ahová kívánod, s ha a csodálatos griffhez száll veled, én is látni szeretném őt! – ezzel finoman rátekeredett a fiú csuklójára, mint egy karperec, s a fiú attól fogva ott hordta őt.

Akkor megkereste táltosát, s megmondta neki, mit kíván tőle. A kígyótej varázslatos ereje a táltost ezerszerte okosabbá, erősebbé tette, mint társai voltak, kétszer sem kérette magát, hanem amikor egy csillagfényoltó hajnalon fölhangzott végre a különös, mély, zengő, szívet melengető dallam, nyergében a fiúval a csodálatos griffmadár fészke felé vetette az égben magát. Szállt, mint a szél, szállt, mint a nyíl, szállt, mint a gondolat, s mire a napkeleten föltűnt szivárvány általérte az égboltot napnyugatig, már ott is volt a csodálatos griffmadár fészkénél a világ legmagasabb, az ég alatt lévő szirtjén.

A griff rájuk meresztette gyémántfényt szóró, különös szemét, meglibbentette óriási szárnyait, fölfénylettek csodaszép farktollain a pávaszemek, s kitárta csőrét, hogy bekapja a fiút táltosostul, kígyókirálylányostul.

Az ám, csakhogy a kígyócska rátekeredett a csőrére, s összezárta azt, a táltos a Göncölszekérrel fölfogta a grifflábak rúgását, a fiú pedig belekapaszkodott a táltos homlokán fölragyogó Esthajnalcsillag fényébe, s a griffből kiáradó gyémánttűzbe vetette magát. Mellé vetődött sikoltva a kígyókirálylány is, mert halálát érezte, s a kígyók különleges fajtája ilyenkor sikoltani szokott egyetlenegyet élesen – s akkor csoda történt: a csodálatos griff az ég fényének özönét ontotta magából, sziporkáztak belőle a szivárvány mellett az ezüst-, az arany- és a gyémántfények, s ragyogó özönével csak éneke kelt versenyre: üveghangon csilingelő csodaszép dallamot ívelt az égre, majd mélyen zengő, harang zúgását idéző dalt zengett, s átváltoztatta a táltost, a kígyót, s az embert: a táltos lett az Esthajnalcsillag reménysugara, a kígyókirály lánya az Örök Szépség Tündére, a csodálatos griffet látni vágyó fiú pedig a csodálatos griff rettenthetetlen vitéze, a Felhők Királya, s a griff szertelen ragyogása elárasztotta a világot.

Azután az Örök Szépség Tündére az Esthajnalcsillagra költözött, ahonnan a táltos reménysugárként tündöklik azóta is, s egy gyémántfelhőn trónolva minden háromszázadik esztendőben onnan kel útra a tündér mellől a Felhők Királya, hogy seregébe beválassza a legbátrabb legényeket, akik a csodálatos griffmadár éneke nyomán teremnek a Földön.

A griffmadár pedig, míg a világ világ, ott fészkel az ég alatti szirt tetején fészkében, s minden száz évben költeni kezd, kétszáz évig kotlik, így minden háromszázadik esztendőben kikél csodálatos fiókája, s dala minden ilyen hajnalon fölhangzik, de csak a legbátrabbak hallhatják ettől fogva. S igazgatja ég és föld sorát fészkéből, míg világ a világ. De ne jusson eszébe senkinek, hogy hátára ülve meglovagolja, mert nem közönséges griff az, mint kitűnt eleddig!

Aki a csodálatos griffet látni szeretné, az neveljen magának táltos csikót, ahogy a mesebeli fiú, s rugaszkodjon égig, ha nem reszket a szíve!

A mese Mesemanó intésére visszabújt a mesetarisznyába, a csodálatos griffmadár pedig búcsúképp tökéletes pompájában ragyogott föl, majd ő is visszatért a többi mesealak mellé.

Akkor Mesemanó elbúcsúzott a falu aprajától-nagyjától, s útnak eredt, hogy újabb meséket vigyen más tájakra. De mielőtt elindult, leakasztotta válláról a tarisznyát, s az megkettőződött, így itt hagyta nektek a csodálatos griffmadár énekét:

Napkeletről ívelő szivárvány napnyugatig elér,
Gyémántfényem varázsa, ím, előhívja hős seregét!
Rubinvízben fürdő csőröm, smaragdtóban ázó lábam
Mutatja, merre vár fészkem rá, ki táltosán ide vágtat.
Jöjjön a bátor, jöjjön a rettenthetetlen had elibém:
Ég-föld védelmezőit bűverőmmel fölövezem én!
Itt az idő megfürödni rubinlángjaimban,
Itt az idő rejtekezni smaragdtűz-szikráimban!
Csodák ígérete leng az égen, csillagfényen eléred…
Varázslat játszik a légben, melybe lelked beleremeg,
Varázslat foglyává válsz, ha hallod bűvös énekemet…

2010. 05. 30., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©