J. W. Cassandra:

A Fekete Birodalom megmentése

A Fekete Birodalom megmentése című mese a Mesemanó meséi című meséskönyvembe tartozik. A könyvön belül egy kisebb összefüggő mesefüzér található: három mesét írtam a két királyról és birodalmukról, itt most a harmadik rész következik.

Mesemanó ebben a mesében ismét visszatér a dimbes-dombos vidéken álló házikóhoz, és ezúttal ijedtében még a kútba is beugrik, amely az udvaron áll, amikor a harmadik mese feketénél is feketébb felleg képében ereszkedik ki a mesetarisznya száján, s a felleget a Fekete Király serege követi: boszorkák, sárkányok, gonosz tündérek, varázslók. De senki ne ijedjen meg: a kismanó megkerül a mese végére, a történet pedig lebilincsel felnőttet-gyereket egyaránt.

A Fekete Birodalom alattvalói, hercegei, mindenféle rendű és rangú lakói mélységesen szenvednek a gonoszságtól, amely a fekete felleg képében mindent megül. A Fehér Király fiai és menyei elhatározzák, hogy segítenek rajtuk. A királyt segítő tündérek javaslatára a királylányok és királyfiak elindulnak táltoslovak húzta hintón a Fekete Birodalomba, hogy hírül vigyék: ütött a szabadulás órája.

Hogy milyen fondorlatokkal sikerül legyőzni és meggyőzni végre a Fekete Királyt, az kiderül a meséből. Ahogy az is kitetszik majd, mire jó a varázstükör.

Jó szórakozást!

Mesemanó ismét csak bandukolt a dimbes-dombos vidéken kanyargó porlepte úton, ám most elcsigázva vánszorgott, szomjazott, vállát húzta a tarisznya, amikor végre megpillantotta a távolban a házikót, ahol már két ízben is járt, és ahol a gyerekek repesve várták jöttét, hiszen megígérte, hogy a harmadik mesét is elhozza hozzájuk. Gondolta, mivel jó emberek laknak ott, egy ital víz bizonyára jut a szomjazó vándornak, s ettől a gondolattól kissé erőre kapva poroszkált tovább.

Amikor elért a vityillóhoz, egy vénséges vén öreganyót látott a kút mellett ülni, körötte pedig vásott gyerekek hada futkosott, és egy fiatal nő pörgette a kút mellett a rokkát: fonalat font.

Az öreganyó ráparancsolt a legnagyobb gyerekre, hogy húzzon hűs vizet a kútból, s a tikkadt vándor végre csillapíthatta kínzó szomjúságát.

Amíg mohón nyelte a hűs kortyokat, a tarisznya a kút mellett önálló életre kelt: izgett-mozgott, robaj, morgás, sivítás hallatszott belőle, majd megoldozódott a szája, és egy feketénél is feketébb felhő eregélt ki rajta, s beborított eget-földet.

A gyerekek rémülten húzódtak az öreganyó köré, a fiatal nő is mellette keresett menedéket, Mesemanó pedig ijedtében visszaejtette a csorba bögrét a kútkávára, majd fölugrott egyetlen lendülettel mellé, és bebújt a kútba, s csodák csodájára meg tudott annak falán belül kapaszkodni.

A fekete felhő pedig szétterjedt, és kikerekedett belőle a Fekete Király rémisztő serege: sorjáztak a boszorkák, a sárkányok, a gonosz tündérek, a varázslók; sisteregtek az átkok, zúgva szálltak mindenfelé a varázslatok, cikáztak a bíborszín villámok, félelmetes támadás érte a gyanútlan sereget.

Ám akkor hirtelen kihussant a mesetarisznya száján az egész mese, és elkezdődött, mert a mese rendje nem engedte a gonoszok seregét tovább garázdálkodni.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen terült el a Fekete Király birodalma, amelynek határai minden más birodalomnál tovább nyúltak, csupán az Óperenciás-tengeren túl lévő Fehér Király birodalma kelhetett vele versenyre közel s távol.

Már rég elmúlt az a csata, amelyet a Fekete Király a Fehér Király ellenében elveszített volt, ám hiába kötött három fia a Fehér Király három lányával házasságot, s hiába változtak ők mind jóvá, mert a Fekete Király birodalmát uraló sötétségen és gonoszon ők nem lehettek úrrá.

Jól látták azonban, mivel a három pár háromfelé költözött, s gyakori vendégei voltak egymásnak, hogy a birodalom lakói, bár a gonoszság megül rajtuk, mélységesen szenvednek ettől. S nemcsak az emberek szenvedtek, bármi rendű-rangúak lettek légyen is, hanem az állatok, a növények, de még a föld rögei is, amelyeket lábuk tapodott.

Összegyűltek egyszer a legkisebb királyfi és felesége kastélyában, s épp erről beszélgettek, épp azon tanakodtak, mitévők is lehetnének, amikor a palotát hihetetlen gyorsasággal fedte be egy bakacsinfelhő: sűrű volt az, akár a gezemice és ragadós; sötét, akár az éj: egymást is alig látták. Tüstént tudták mindannyian, hogy a Fekete Király kémlelteti találkozójukat varázsló- és mágusseregével, ezért a legkisebb királylány, aki annyit megtanult tündérnyelven, hogy apja, a Fehér Király jóságos tündéreit hívhassa, tündérnyelven kiejtette alig hallhatóan a jóságos tündérek hívószavát. S csodák csodája, a hívószó szárnyra kelt és egyre hangosabban énekelt: dúdolt, dalolt, harsogott szálltában, bár azt nem lehetett érteni, mit énekel. Annál inkább értették a Fehér Király tündérei! Tüsténtes-tüstént riadót fújtak, s fölsorakoztak seregestül a legkisebb Fehér Királylány és testvérei segedelmére, majd szempillantás alatt a kastélynál termettek, csupán három őrszemet hagytak hátra a Fehér Királynál, mivel ennyi elegendő bárminemű veszedelem esetére.

Ahogy megjelent a jóságos tündérek serege a kastélynál, az éjfekete felleg visszavonulót fújt, hisz csak kémlelni volt hivatott, ezért szemkápráztató sebességgel eltakarodott.

Az ég kitisztult, a nap fölsütött, a madarak boldogan csiviteltek, a jó tündérek pedig védelmi kört alkottak, s vezetőjük így szólt:

- Már megbocsássatok, királyfiak és királylányok, de volna egy jótanácsunk: egyikünk láthatatlanul itt marad mellettetek, s ha visszatérne a mágusok felhője, majd ő tudja, mit tegyen. Ti pedig egyet se féljetek, haja szála sem fog meggörbülni senkinek, de még egyetlen fűszál sem fog kihullani, csak a gonoszok pusztulnak majd el, ha jól ügyeltek. Induljatok körútra a birodalomban így együtt, s hirdessétek ki a népnek, hogy eljött a szabadulás, hamarosan üt az órája, álljanak készen, ha kedves az életük! Hogy küldetésetek sikerrel járjon, ím, bevonlak benneteket a tündérek meggyőzőerejével, s ez segítségetekre lesz.

Ezt mondva a tündér intett, s egyetlen társuk kivételével mind eltűntek egyetlen szempillantás alatt. A hátrahagyott tündér pedig így szólt:

- Ne tétovázzatok, én majd maradok, s ügyelek itt is mindenre, s az én hatalmam is elkísér benneteket. De ne a király palotájánál kezdjétek a szabadulás kihirdetését, hanem a határvidékeken járjatok végig előbb, majd onnan haladjatok egyre beljebb, akkor erőtök gyarapodik, s egyre többen fognak támogatni!

A három házas- és testvérpár elindult kényelmes hintón, amely elé háromszor hat táltost fogtak be, s a határvidék felé vette útját. Amerre csak mentek, mindenütt a gonoszság jármában senyvedő szerencsétlen embereket láttak, s a határtól kezdve mindenütt harsonák megfúvásával hirdették jöttüket, így a nép összesereglett, s ők híven elmondták a tündérek üzenetét: üt a szabadulás órája, álljanak készen!

Hitte is, nem is a megnyomorított néptömeg, hisz oly hosszú évek sora óta szenvedett már, de a tündérek meggyőzőereje beléjük szivárgott, s így egyre többen kezdtek bizakodni, reménykedni, majd meggyőződéssel hinni abban, amit hallottak. Így a gonoszság már nem tudta annyira leverni őket a lábukról, s a Fekete Király hatalma, amely a gonosz varázslók, mágusok, boszorkák, sárkányok és tündérek erejére támaszkodott, egyre jobban gyengült.

Röpült a táltossereg a hintóval, hirdették a királyfik s királylányok a jó tündérek biztató üzenetét, a Fekete Király pedig egyszer csak azt látta: elárulták, mégpedig épp azok, akiknek mellette kellett volna állniuk. Éktelen haragra gerjedt, összehívta gonosz lényeit, s megkérdezte, mitévők legyenek. Vezetőjük így szólt:

- Már elkéstél, ó, Fekete Király! Nézz végig magadon! – s egy mágustükröt tartott elé, amely mindent a varázslat fényében mutat meg. A varázstükörben pedig megmutatkozott a Fekete Király birodalma: a határvidékektől kiindulva egyre több világos folt terjedt oly sebesen, mint a sólyom röpte, a sötét foltok pedig viharsebesen oszlottak széjjel. Az emberek, az állatok föllélegeztek, reményük megújult, új erőre kapva várták, hogy üssön a szabadulás órája. Fiai és menyei pedig táltosok röpítette hintajukon egyre szálltak olyan földekre birodalmában, ahová még nem jutottak el. Amerre elhaladt a hintó, kisütött a nap, oszlott a homály, a Fekete Király hatalma pedig egyre gyengült.

Akkor a varázstükör magát a palotát mutatta: jószerivel afölött a terem fölött sűrűsödött még a gonosz varázserő felhője, amelyben tanácskoztak; minden más szoba, torony, folyosó, lépcső egyre világosodott.

Ekkor megjelent a varázstükörben maga a Fekete Király: addig a pillanatig minden fekete volt rajta: inge, nadrágja, palástja, koronája, s természetesen a haja és ő maga is. Most azonban bőre ragyogni kezdett, tekintete jóságossá vált, haja barnásan fénylett, ruháját egyre-másra világos foltok tarkították, palástján fehér pöttyöcskék ütköztek ki sorjában, s koronájából gyöngyházfényű derengés kezdett áradni egyre erőteljesebben, szakasztott ahogy a béketárgyaláson évekkel azelőtt a Fehér Király koronáján látta volt.

A Fekete Király szája is tátva maradt: nem hitt a szemének. Majd éktelen haragjában tombolni kezdett, s parancsot adott a varázslóseregnek: védjék meg a Fekete Birodalmat a Fehér Király jóságos tündérei ellen! A varázstükröt pedig falhoz vágta, s az ezer meg ezer apró szilánkra tört. A sok kis szilánk a király testébe fúródott egy szálig, s viszketőkórt okozott neki: így azután folytonosan hol itt, hol ott vakarózva ordítozta parancsait. De hát ki vesz komolyan egy vakarózó királyt?

- Azonnal gyülekezzetek és induljatok a támadók ellen! – ordította, majd levegőt sem véve azt parancsolta: - Vessétek latba minden tudástokat, és szabadítsatok meg a viszketéstől!

- Vagy a birodalmat próbáljuk védeni, ó, királyunk, vagy téged próbálunk megszabadítani meggondolatlan, heves cselekedeted következményétől – válaszolt varázslóseregének vezetője.

- Bánom is én a birodalmat, tűrhetetlen ez a viszketés! – ordított magából kikelve a király. Csakhogy a testét elborító varázstükör-szilánkok átalakították, amit mondott, s így hangzott:

- Nem bánom, ha viszket, azonnal induljatok birodalmam védelmére!

- Mindent elkövetünk, ó, királyom, ám korántsem biztos, hogy sikerrel járunk! – vetette oda a fővarázsló, azzal intett, s a fekete felhősereg elhagyta a mozaikpadlóra roskadó uralkodót, aki nem bírta enyhíteni viszketegségét, ezért folytonosan ordított, ahogy a torkán kifért.

Ahogy a sárkányok, varázslók, boszorkák, mágusok elhagyták a Fekete Király palotáját, a hátrahagyott jótündér kiáltott egyet tündérnyelven, s a Fehér Király tündérei azonnal csatarendben várták a felhőt.

Zúdult is az rájuk, varázslóvillámok cikáztak méregzölden, haragos-bíboran, irigység-sárgán, halálhozó feketén; sárkánytüzek lángja csapdosott ki belőle, varázslatok zápora zúdult a jó tündérekre belőle, ám a varázslatok, a villámok sorra célt tévesztve hulltak le s vesztették el erejüket a jóság pajzsán, a sárkányláng elhamvadt, rekedt ordításuk elhalt, a boszorkák parádés varázslatai ellenkezőjükre fordultak, s a Fekete Király seregét is megfertőzte a jóság: egyre-másra tünedeztek föl a mágusokon, a varázslókon, sárkányokon, boszorkákon is a világos foltok, majd teljesen átváltoztak, s ezzel véget ért a harc is: a Fehér Király jóságos tündérei győztek, s ezenközben átváltoztak a szabadulásban reménykedő elnyomott alattvalók is mind: az egész birodalom kivilágosodott, s minden szívbe beköltözött a jóság, a remény és a szeretet.

Akkor a jó tündérek a vert és átváltoztatott sereggel, a Fekete Király fiaival és menyeivel együtt, akik mindezt bátor szívvel előkészítették, a palotához röpültek, s ott a tanácsteremben egy immár kivilágosodott Fekete Királyt találtak, aki még mindig palotája mozaikpadlóján fetrengett, vakarózott, de immár alig nyöszörgött.

A jótündérek egyetlen intéssel megszabadították őt kínjától, s vezetőjük így szólt hozzá:

- Eljött a pillanat, Fekete Király, hogy megbánd vétkeidet, s jóra fordítsd hatalmadat! Immár valódi birodalom fölött uralkodhatsz jóváhagyásunkkal, ha hajlandó vagy bűneid megbánni, s megváltozol. Ám ha erre nem hajlasz, a trónt fiaid veszik át, három évszakotok szerint megosztva az uralmat, s akkor a Testvérbirodalom leszen a Fekete Birodalom helyén, tereád pedig visszahull a varázstükör összes szilánkja, s kínjaid még elviselhetetlenebbé válnak, mint eddigelé voltak! Mit választasz, király?

A Fekete Király megrettent: pontosan emlékezett rá, mennyi-mennyi gonoszsággal uralta volt birodalmát. A tengerben nem lehet annyi vízcsepp, amennyi gonosz cselekedet nyomja az ő lelkét!

- Miért nem győztétek le a Fehér Király tündéreit? – vonta kérdőre immár jóvá változott volt fővarázslóját.

- Azért, ó, király, mert mi a gonosz varázslatok, átkok, mágikus fegyverek mesterei vagyunk ugyan, ám a jóság ellen mit sem ér a gonoszság, ahogy a sötétség eloszlik, amint fölsüt a nap, s beragyogja fénye a világot; azon fölül pedig a varázslat és a mágia mit sem ér a tündérek ellen, hiszen hiányzik belőlük a hatalom, amellyel minden tündér rendelkezik.

- De gonosz tündéreim hatalmasak!

- Csak voltunk, ó, király! – sóhajtotta egyikük -, mert a jóság megtöri a gonosz hatalmát. Ez történt velünk is. Hidd el, nincs más választásod, csak az, amit a jótündérek fölkínáltak!

A Fekete Király nem akart hinni a fülének, tombolni készült, mint szokott volt annak előtte is egész életében. Ám akkor a jó tündér intett, s a varázstükör-szilánkok meglebbentek. Megrettent a Fekete Király, visszanyelte dühét, s így szólt:

- Nem vagyok én uralkodásra való, tündér, hisz magamon sem tudok uralkodni. Legyen úgy, ahogy akarod! De nem akarok tovább szenvedni, s megbántam mindazt a bűnt, amit eleddig elkövettem. Vezeklőcsuhát kívánok ölteni, s elbujdosom. Trónomat ossza el három fiam a három évszak szerint – ez lesz a legjobb… - s búsan lehorgasztotta fejét.

Akkor a jó tündérek vezetője elmosolyodott. Ettől fölragyogott a gyöngyházfény, amely bevonta immár a győzelem nyomán az egész birodalmat, s a Fekete Király köré fonódott. Akkor átjárta ez a földöntúli ragyogás, s átváltoztatta: a Fekete Király Gyöngyházfény Királlyá változott, bőre ragyogott, szeme csillogott, haja fénylett, szívébe remény és szeretet költözött, elméje bölccsé vált, palástja gyöngyházfényt árasztott, koronája gyémántos tüzet szórt szerteszét.

Így ült a Gyöngyházfény Birodalom trónjára az addigi Fekete Király, s attól fogva békében, bölcsen, szeretettől vezérelve kormányozta országát.

Első dolga volt rendet teremteni, azután meghívta a Fehér Királyt, s testvérévé fogadta. Így egyesítették birodalmukat az Óperenciás-tengeren innen és túl, s attól fogva testvérbirodalmakként uralták. Majd amikor uralmuk vége elérkezett, a Fehér Királyt legidősebb fia követte trónján, Gyöngyházfény Királyt pedig három fia, akik évszakonként váltották egymást a gyöngyházfény trónon, s testvérbirodalmak maradtak ezek a hatalmas országok azon túl is, s ez így is marad immár mindörökké, amíg csak a jótündérek vigyázzák határaikat, s a bennük élő népeket.

Mesemanó végre magához tért reszkető félelméből, s magukra találtak a gyerekek is, már nem bújtak az öregasszony szoknyájához. A fiatal nő kisegítette Mesemanót a kút kávájára, ő pedig leugorván, összeterelte a mesét, bekötözte a csillogó-villogó mesetarisznya száját, s elköszönve vendéglátóitól, vállára vetvén a tarisznyát, tovább indult. Nemsokára megérkezik hozzátok is, várjátok szeretettel!

Itt a vége, fuss el véle!

2010. 05. 26-27., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©