J. W. Cassandra:

A Felhők Királya

A Felhők Királya című, újabb mesém lazán kapcsolódik az előzőhöz, A csodálatos griffmadár címűhöz.  A főhős alakja köti össze a két mesét, egyébként külön-külön is olvashatók.

A Felhők Birodalma magasan a szivárvány fölött terül el, amelybe a napkelettől napnyugatig ívelő szivárványon át lehet eljutni. Hogy ki juthat el oda, és hogyan, azt a mese fogja megmutatni.

A szegénylegény elindul vándorútra, magával viszi a macskáját is, hiszen sánta macska kevés egeret fog... Vándorútjuk során találkoznak a gazdag emberrel, aki a kutyáival eteti a drága pecsenyét, nem törődve a kérges tenyerű dolgos emberekkel, akik éheznek. Hogyan regulázza meg a gazdag embert a szegény legény, hogyan találja meg a fiát sirató öreg anyókát, a sírhant alatt fekvő vitézeket, mit tesz érettük, hogyan győznek a vitézek a kénköves tüzet okádó, gonosz sárkánykígyón - mindez kiderül a meséből.

Rég járt erre Mesemanó bűvös tarisznyájával, de most, ha jól figyeltek, és szépen megkéritek, gyerekek, biztosan kiráz egy mesét nektek a varázslatos Mesetarisznyából…

Mesemanó pedig máris hipp-hopp, itt terem, megrázintja a Mesetarisznyát, s annak a száján már kerekedik is kifelé a következő mese:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen-igen régi helyen és időben egy ország. Ebben az országban a Felhők Királya uralkodott. Nem is a Földön volt ez az ország, hanem az uralkodó nevéből már kitalálhatjátok, hogy az égben, nevezetesen a felhők között lehetett megtalálni a birodalmát. Ezt nevezték Felhők Országának is, Felhők Birodalmának is, s magasan a földi országok fölött nyúlt el. Nem akárki juthatott el ide a Földről, csak a legbátrabb, a legerősebb és legvitézebb emberek, akiknek mindig helyén volt az eszük és a szívük, s azok sem mindig juthattak oda!

Élt ebben a nagyon régi időben a földön egy szegénylegény, aki olyan szegény volt, hogy még a tarisznyáján is több lyukat lehetett találni, mint foltot. Nem is tudott beletenni a lyukas tarisznyába egyebet, mint a szegénységét, s azzal általvetette a vállán és elindult világgá. Hátra sem nézett, nem volt kapufélfája sem, amitől búcsúzott volna, csak egy sánta macska nyávogott utána. Akárhogy istápolta is szüleit, szegények belehaltak abbeli bánatukba, hogy nem tudnak segíteni egyetlen fiukon. Pedig a fiú mindent megtett, hogy fölvirágoztassa házukat és a kertet, de nem volt szerencséjük semmiben. Így magára maradva gondolt egyet a szegénylegény, odahívta a macskát és belerakta a lyuk hátán lyuk tarisznyába, ne maradjon magára szegény pára, hisz sánta macska kevés egeret fog!

A macska belemélyesztette karmait a tarisznyába, hogy a lyukakon ki ne essen, és utazott. Nézelődött, ahogy a legény haladt, s mindenre figyelt.

A legény pedig egyenletes léptekkel haladt előre: hogy hova tart, azt nem tudta, hát ment az orra után. Az orra pedig egyszer csak azt jelezte, hogy pecsenyét sütnek valahol – erre megkordult a gyomra is. Megkordult ám a lyukas tarisznyában nézelődő sánta macskának is, s így szólt a legényhez:

- Hallod-e, gazdám, mert én annak fogadtalak, bár etetni nem tudsz engem, menj oda, ahonnan ez a finom pecsenyeillat árad, s tégy úgy, ahogy a szíved súgja!

A legény ijedtében macskástól földre ejtette a tarisznyát, mert nem hallott még állatot emberi nyelven megszólalni. De a kandúr megbökte a lábát, s biztatta:

- Csak tégy úgy, ahogy mondtam, nem bánod meg!

- Mióta tudsz te beszélni? – csodálkozott a szegénylegény.

- Mióta világra jöttem. Fogd a tarisznyát, tégy bele újra és indulj! – biztatta a macska.

A szegénylegény megfogadta a tanácsot, s megszaporázta lépteit arra, amerre a pecsenyét sejtette. Ahogy odaért, látta, hogy egy igen kövér, gazdag, finom ruhában terpeszkedő ember sütteti a pecsenyét, és koldusok, betegek, szegény emberek álldogálnak a pecsenyesütőtől illendő távolságban, akik lesik a falatokat, gyomruk pedig hangosan korog.

A gazdag ember pedig egy húsdarabot bekap, a másikat meg fölhajítja: amelyik kutyája magasabbra ugrik a többinél, azé.

- El innen, naplopók! Az úr kutyát etet! Tömlöcébe vetteti azokat, akik egyetlen falatot is el mernek a becses ebek elől kapni! Táguljatok, ingyenélők! – harsan a pribékek hangja.

Az ingyenélők, naplopók kérges tenyere napestig tartó kemény munkára vall, de az ilyesmire az uraságok és kopóik vakok. Ide érkezett meg a szegénylegény.

- Eressz engem szabadon, s ha visszajutok hozzád, tégy a tarisznyába! – mondta a macska. A szegénylegény eleresztette, az meg uzsgyi, ahogy bírt, a koncra leső kutyák elé futott: dehogy volt sánta a lába, nekiiramodott, akár a szél! A kutyáknak több se kellett, azok meg utána! Annyira kergették a kandúrt, hogy átvágtattak tűzön, pecsenyéstálon, mindenen! A lehullott húst a szolgák nem győzték összekapkodni, az éhezők pedig rávetették magukat.

A macska visszafutott a szegénylegényhez, aki tüstént bedugta a tarisznyába, amelynek anyaga magától befoltozódott, többé nem volt lyukas. S csodák csodája, a szegénylegény ringy-rongy ruhája helyén szépen vasalt nadrág, mente termett, lábán sarkantyús csizma, oldalán kard, fején csákó, a sánta macska pedig táltos paripaként prüszkölt mellette.

- Kis gazdám, itt az ideje, hogy cselekedj! – szólt a táltos az eddigi szegénylegényhez. – Az éhezők jóllaktak, most rajtad a sor!

A szegénylegényből lett vitéz pedig nyakon csípte a potrohos uraságot, s ráripakodott:

- Ha most azonnal nem adsz enni ezeknek az embereknek, akiket eddig sanyargattál, akkor ebben a szempillantásban igazságot teszek! – azzal kardjára csapott, s az magától kiugorva hüvelyéből, szétkergette a gazdag földesúr pribékjeit, majd magától visszatalált előbbi helyére.

A földesúr fűt-fát megígért reszkető félelmében, s mivel a vitéz figyelte, jóllakatta minden addig sanyargatott parasztját, s annyira félt a vitéz ördöngösségétől, hogy inkább nekiindult a világnak…

A vitéz a szegények közül az egyik rátermett embert megtette vezetőnek, s elbúcsúzott.

- Nemsokára visszatérek, hogy ellenőrizzem, úgy van-e minden, ahogy meghagytam! Ha az égen szivárványt láttok átívelni úgy, hogy eső nem esik, s a szivárvány napkelettől napnyugatig ível, tudjátok meg, hogy a Felhők Királya országába lehet azon jutni, s én onnan figyellek benneteket. Ha nem úgy tesztek, ahogy kell, ha valaki közületek megpróbál harácsolni, akkor visszatérek, és úgy bánok el vele, ahogy megérdemli!

Azzal a vitéz sarkantyúba kapta a táltost, s a levegőégben eltűnt az ámuló falusiak szeme elől.

Így repült messzi országok fölött, amikor egyszer csak keserves jajszó ütötte meg a fülét.

- Szálljunk le, kedves jó táltosom, nézzük meg, miféle panasz hallik!

- Tudod-e már, kedves gazdám, ki vagy, s mi itt a dolgod?

- Tudom, édes lovam, de még nem mondom el neked sem, majd csak akkor, ha beteljesítettem a küldetésemet!

S közben a táltos leereszkedett oda, ahonnan a keserves jajszó az égbe is fölhatolt. Annak forrása pedig egy igen-igen vénséges vén anyóka volt, aki annyira belemerült fia siratásába, hogy még a táltosháton ott termő vitézt sem vette észre.

- Mi történt, édes öreganyám, miért ez a keserves könnyhullatás? – kérdezte tőle a szegénylegényből lett vitéz.

- Jaj, drága fiam, hát nem látod, itt fekszik holtan az én egyetlen megmaradt gyermekem! – sírt az öregasszony. – Hét fiam közül ő volt az utolsó, aki megpróbált a gonosz sárkánykígyó ellen győzni, aki országunkra tört, s népünket sanyargatja, tizedeli. A király kihirdette, hogy aki legyőzi a gonosz sárkánykígyót, annak adja egyetlen leánya kezét, s majdan országát is, de hiába, a sárkánykígyót nem tudja legyőzni senki! S most vénségemre egyedül maradtam, utolsó gyermekemet is a földnek kell adjam idő előtt! – tépte ruháját az anyóka.

- Ne búsuljon kend, csak vigyen a fiai sírjához! – fordult hozzá a vitéz. Azzal megérintette a sárkánykígyó áldozatának szívét kardjával, s az tüstént életre kelt.

- Ki szólít mély álmomból? – kérdezte.

- Én szólítalak, vitéz, hogy égi seregem tagja légy bátyáiddal egyetemben! – hangzott a szegénylegényből lett vitéz zengő hangja.

Az anyóka nem hitt a szemének: sírva-nevetve ölelte magához legkisebb fiát, s vezette az ismeretlen vitézt fiai sírjához. Az pedig itt a hantokat érintette meg kardjának hegyével, s a hantok megnyílván, hat egészséges, ép, erős fivért adtak vissza az életnek.

- Ej, de soká aludtunk, édesanyánk! – dörzsölték a szemüket.

- Nem csoda, hogy aludtatok, hiszen a világ végezetéig is alhattatok volna, ha nem jön ez a daliás vitéz, s nem ébreszt föl benneteket öcsétekkel együtt! – örvendezett édesanyjuk, s lakomát akart vendégének csapni. De az köszönettel elhárította a meghívást azzal, hogy sietős a dolga, s így szólt a hét testvérhez:

- Ha igazi vitézek akartok lenni, akik a gonoszt legyőzik, álljatok be a Felhők Királya seregébe! Csak igazi hősök lehetnek tagjai, s akkor válhatnak harcosaivá, ha ő megengedi nekik! Kövessetek, s ha legyőztétek a gonosz sárkánykígyót, vágjátok le a fejét, az jelzi majd győzelmeteket a Felhők Királyának! De ne egyedül próbáljatok ellene küzdeni: testvérként összefogva, együtt fölülkerekedhettek rajta, de csak akkor, ha mindannyiótok szíve bátor és igaz! Az igaz szív vezet győzelemre a harcban! Ha elhív a Felhők Királya, az lesz megújult életetek jutalma!

- S te ki vagy, vitéz? – ámultak a testvérek.

- Én az vagyok, akit láttok! – azzal a szegénylegényből lett vitéz a levegőbe emelkedett táltosán, s eltűnt a szemük elől.

A testvérek pedig anyjuk áldásától kísérve összefogtak a gonosz sárkánykígyó ellen, megacélozták szívüket, s újra fölkeresték, hogy legyőzzék.

A sárkánykígyó már várt rájuk: kénköves lehelete messziről bűzlött, lángok csaptak ki szájából, förtelmes teste vonaglott, farkának csapásai fákat csavartak ki tövestől, tenger rengett, föld omlott be alatta.

- Hej, istenem, hogyan győzzük le ezt a gonosz párát? – fohászkodtak a legények. De a legkisebbnek eszébe jutott:

- Hallgassunk a szívünkre, édes bátyáim! A vitéz szerint bátor és igaz szívvel győzünk!

S a testvérek így is tettek: kézen fogva egymást, láncot alkottak, és súlyos kardcsapásokkal küzdöttek a rettenetes sárkánykígyó ellen. Hol az egyik csapott a farka felé, hol a másik, majd a fejét célozták meg rettenetes kardcsapásaikkal, egyszerre mind neki is ugrott. Így küzdöttek három nap, három éjjel szakadatlan, a sárkánykígyó pedig csapdosott farkával, még a föld is rengett belé. Kénköves lángjai mindent fölperzseltek közel s távol, de a hét fivér nem tágított: lankadatlan hévvel és folyton megújuló erővel kaszabolta a rút ellenséget. A legádázabb küzdelem hevében a legkisebb fivér elvágta kardjával a lángfolyamot, s a szikrák a sárkánykígyóra pattogtak vissza. Ettől a bestia megrázkódott, a lángnyelvek kialudtak a sárkánykígyó szájában, a kénköves füst eloszlott, a hatalmas sárkányfarok csapásai abbamaradtak, s fogai kihullottak szájából. A sárkánykígyó pedig apró kis varanggyá változott. A fogakat összeszedték a legények, de nem tudták elképzelni, hogyan vágják le a fejét ennek a szegény varangynak, akivé a gonosz ellenség változott! Végül is a legkisebb testvér fölvette, ingébe dugta, s a rusnya varangy ott gyémántkővé változott.

Ezt a gyémántot elvitték édesanyjuknak, a királykisasszonyt pedig fölkeresték és elmondták neki, hogy heten összefogva győztek a sárkányon, márpedig nem mehet egyszerre mind a hetükhöz feleségül: vagy válasszon közülük, vagy föloldják királyi apját ígérete alól.

A királykisasszony végül a legkisebb fiút választotta, s annak feleségeként élt hosszú éveken át nagy boldogságban.

A szegénylegényből lett vitéz pedig a levegőégből figyelte a hét testvér küzdelmét a gonosz sárkánykígyóval, aztán tovább röpült táltosháton. Ahol csak bajt tapasztalt, ott megjelent segíteni. A világon pedig elterjedt a híre, s mivel jártában-keltében mindenütt az igazszívű embereken segített, s az eső nélkül ívelő szivárványról beszélt, a Föld népe lesni kezdte az eget: ível-e hát a szivárvány napkelettől napnyugatig eső nélkül? S találgatták, ki lehet a mindenütt megjelenő vitéz. De nem tudták eltalálni, kicsoda segít a bajban mindenütt a Földön. S ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak különös napra virradt a Föld népe: elült a harc lármája, a legbátrabb vitézek győzelmet arattak. S ekkor az égen napkeleten fölragyogott egy csodálatos, gyönyörűséges szivárvány, pedig egyetlen csepp eső nem sok, annyi sem esett. A szivárvány pedig napkelettől napnyugatig ívelt. S ekkor megjelent napkeleten a sokat emlegetett vitéz táltosán, végigléptetett a szivárványon, s amerre elhaladt, mindenütt hallották zengő szavát:

- Én vagyok a Felhők Királya! Amíg köztetek jártam, nem fedhettem föl kilétem. Most újra eljöttem közétek, hogy seregem vitézei lehessenek rettenthetetlen, legeslegbátrabb vitézek! Minden bátor, rettenthetetlen szívű hőst szólítok: jöjjetek hozzám, s én vitézeimmé avatlak benneteket! – intett, és a daliák felsorakozván, mind a szivárványra hágtak sorra, s a Felhők Királya egyenként megérintette kardja hegyével szívüket, a táltos pedig rájuk fújt, s ettől rettenthetetlen hőssé váltak mindannyian. A hősök pedig várták a Felhők Királya parancsait. A Felhők Királya visszatért égi birodalmába, harcosai pedig, akiket a nép Szivárványharcosoknak nevezett el, minden csatában legyőzhetetleneknek bizonyultak.

Ha a szivárvány újra felível napkelettől napnyugatig az égen úgy, hogy egyetlen csepp eső nem sok, annyi sem esik, készüljetek, hátha ti is a Felhők Királya rettenthetetlen vitézei közé hághattok föl rajta!

Itt a vége, fuss el véle!

Mesemanó összeterelte a Felhők Királyának meséjét, mert a harcosok még legyőzni való sárkányokra fenték a fogukat, harcias, csillagokat is lerúgó táltosaikkal egyetemben, és visszagyömöszölte őket a varázslatos mesetarisznyába.

- Ne feledjétek a Felhők Királya szavait! – kacsintott. – Legyetek bátor, jó emberek, és újra fölível a ragyogó szivárvány önmagától napkelettől napnyugatig! – integetett, és tovább indult végeérhetetlen vándorútjára.

Holnap legyen a ti vendégetek! Itt a vége, fuss el véle!

2006 januárja, J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©