Ez az első novella A Létforgatag maszkabálja kötet Nyitánya után. Elvont történet, valójában nincs is igazán cselekménye, azaz nem jelentős. Az egész novella egy kínai váza köré fonódik: eszmefuttatás és kalandozás az ideák és a fantázia világában, amelyet a váza mintázata indít el.  A novellában szereplő szubjektum nem azonos velem. Annak ajánlom ezt a történetet, aki szereti az elvont dolgokat, történeteket, a misztikumot. A fordítás nemrég készült, a mű maga még 2007-ben keletkezett. A kötetből csak azok a novellák kerülnek ide, amelyeket érdekesnek vagy közreadásra érdemesnek tartok, nem az összes. 

És akkor következzen a váza története! Jó olvasgatást, elmélkedést kívánok hozzá!

Minden azzal a kínai vázával kezdődött. Pedig nem is volt valódi kínai váza. És mégis…

Először is, a sok csiricsáré mintázatú giccs közt fölkeltette a figyelmemet egy zöld levélburkolatú különös fekete mintázat. Azonnal tudtam, ahogy ránéztem, hogy ez a fekete – zöld minta csak látszólag virág: a valóságban kapu.

Abban a szempillantásban tudtam, hogy ez az én vázám.

Az előzményekhez tartozik, hogy négy-öt éves koromban jártunk egyszer valakinél, akinél a szoba sarkában pompázott egy karcsú, csodamintás törékeny kínai porcelánváza. Persze szó sem lehetett arról, hogy mi gyerekek akár csak a közelébe is mehessünk: még eltörne az a ritka értékes kincs!

Vágyódva vizslattam messziről, és egyszer csak tudtam: egykor majd lesz nekem is egy kínai vázám, amelyet csak nekem készít majd valaki. Így is történt. Mintegy negyven röpke évet kellett csupán várnom rá…

És most itt a váza. Lélegzetelállító az aranybarna bevonat pirosló, fehéren világító, rózsaszínben pompázó virágdíszeivel, az egymáshoz simuló testű, széttekintő madárpárjaival, az egyiptomi fáraószarkofágokat idéző, lefelé kissé összetartó vonalvezetésekkel, amelyek aranylón hívogatnak… azonnal megéreztem a gondos munkát, az elmélyült tevékenységet, amellyel az ismeretlen festő megmunkálta AZ ÉN KÍNAI VÁZÁMAT. És megéreztem a szellemét: rokon szellem az. Bár most nem találkozunk, tudta, csakis egyvalakinek készíti ezeket a látszatra színes virágmotívumokat, amelyek a valóságban egészen más tartalmakat nyernek…

Valóban: a két madár piros feje egy arc két bogyószemévé, a testük az orcájává, virágszárra támaszkodó fekete lábaik vonala a szájjá; a madárkák közt fölfutó virág pedig a homlokká-hajjá alakul át: ez az arc egymás alatt – fölött végtelen sorban megsokszorozva tekintett rám. Ez volt az első, amely a mintázatban föltűnt számomra. Volt valami más azonban, ami megelőzte: a megérzés, hogy VALAKI van a vázában: egy lény, akit ismerek, csak nem vagyok képes rájönni a kilétére. Pedig érzem: itt van, rám mosolyog, melenget, jóllehet váza-teste márványhideg, és jelenléte a bizonyosságot nyújtja: minden jóra fordul. Itt a jó változások ideje. De hát ki ő? Ismerem; mióta létezem, összetartozom vele, mégsem tudom, ki lehet. Mindegy. Az a fontos, hogy újra itt van, megérkezett.

Azután következik az újabb meglepetés: a váza az egyiptomi fáraók szarkofágja, az örökkévalóság átjárója. Titkok tudója, néma tanú. Valóban néma? Kiált szája helyett az egyre-másra megjelenő jelképek sora: a szarkofág az öröklétre figyelmeztet, a feketeség a zöld levelekbe fogva aranylevelekkel fölül, zöld-fekete hurokkal alant embert formáz: ez a Változások Dimenziójának Kapuja, amely szorosan összefügg a képlékenység elvével. A Delfinek Bolygóján működik ez a törvény, de maga ez a bolygó csupán része annak a dimeziónak. Az átjáró pedig maga az ember, és ennek a lehetővé tevője – többek közt -, kulcsa: a Változások Könyve, a Ji Csing! Döbbenet ül tagjaimon: ezért kínai a pirosfejű madarak alkotta arc! Ez a második, ami föltűnt.

De még meglepőbb a harmadik: ha figyelmesen szemlélem a vázát, a Változások Dimenziójának Kapuját fekete szálon futó aranylevélkék szeldelt vonala határolja, s ebből a tibeti hitvilág ősi istensége tekint rám. Ez is, akárcsak a kínai arc, körbefutva–megsokszorozva.

De miért kínai? És ekkor eszembe jut a kevéssel azelőtti álmom az ősi kínai legendák harcosairól, akik mintegy tízezer évente jönnek el újra és újra a Földre, hogy megvívják megújuló harcukat a Gonosszal… A Sárkánylegendák Harcosai, akik a Földet őrzik. Ez volt a harmadik.

Hát a tibeti istenség?

A tibeti istenség ötszirmú pirosló virágszeme a lehető legbiztatóbb: légy tökéletes! Lépd át a Kaput! Teljesedj ki! S ha mindez sikerül: azzá válsz, aki a valóságban vagy. Ez a cél… Most hát megvolt a negyedik is.

Mindeközben a hajszálvékony festés pereg lefelé: fehér kis foltocskák tarkítják a váza aranyát, mintázatát: mintha csak föl akarnák hívni a figyelmemet arra, hogy a látszatra ne adjak… Mielőtt a trükkös festés lepereg, meg kell fejtenem az üzenetet! Igaz is, TUDOM: a váza NEM VALÓDI, mégis valódi rajta minden jel, minden körötte zajló folyamat. És a legvalódibb a LÉNY, a VÁZA SZELLEME, akivel időtlen idők óta, a LÉT kezdete óta ismerjük egymást és összetartozunk, csak még nem tudom, ki ő. A nevét nem. A lényegét ismerem.

És olyan boldogságot érzek, mint a hontalan vándor, midőn látja: hazaérkezett…

A második nap reggelén a váza enyhén megemelkedett és aranyfestése fölszikrázott: az aranyszikrák lánggá olvadtak össze, s a váza földöntúli fényben, arany lángnyelvekben tündökölt. A sorrendben ez volt az ötödik, de lehetett második is, mindegy. A lényeges a kínai vázát körülnyaldosó aranylángok nyelve és a szétszóródó aranypermet volt.

Ma reggel pedig megláttam a kínai sárkányt az arcok sűrűjében. Figyelmeztetőn, értőn és védelmezőn tekintett rám bordó virágszemével, zord arcával, melyen kétoldalt egy-egy zöld levelekkel határolt fekete kapu sötétlett komoran; szemöldöke vonalát arca közepéről, egy aranylótuszból induló két kacskaringós fekete szál rajzolta ki, melyen szeldelt páros aranylevelek sorjáztak. S a száj lecsüngő, kissé ijesztő körvonalát hasonló motívum adta: nézett rám a sárkány, én meg őrá vissza, és közben láttam a tibeti istenséget, a kínai arcot, mindent… Ez volt a furcsa jelenségek sorában a hatodik.

Azután közel hívott a váza magához, s figyelmemet az alján és a nyakán körbefutó díszítőminta ragadta meg. Arany cirádába foglalt vörös félkör fönt, három vörös függőleges alatta – aranyszínnel keretezve – ez futott körbe alul. Ugyanez a nyakon is, csakhogy míg lent a félkör íve alulról fölfelé, addig fönt felülre görbült. Alant lefelé nyílt, fölül fölfelé… Az alsó kapura emlékeztetett, a fölső bölcső ívére… Ez volt a hetedik.

Tehát ha a kapun belépek, újjászületek… Valóban? Ez volna az Indiából indult reinkarnáció a vázán? Ez az üzenete az eddig föltárult jelenségeknek? Vagy van még más is?

Nem tudom, mindenesetre megvárom, míg sorra föltárul az összes titok, amit ez a különleges váza rejteget…

S kezdettől fogva tudtam: a motívumsorok nem csupán jelképek, hanem valamifajta szellemi írásjelek is: tündérírás egy fajtája ékíti. S nemcsak alul és karcsú nyakán, hanem a tündérírás átszövi az arcok körül a vázát. De ha jól megnézem, puszta dísz. Akkor hát mit akar mondani nekem? Mindig tudtam, hogy a tündérek hatalma varázslatos. A tündér varázsfátylának megpillantása óta meg is győződtem erről. De mit jelent az ő írásuk? Bizonyára tündérré kell válnom ahhoz, hogy értő szemmel olvashassam. Tehát íme, megtaláltam a nyolcadikat is.

A váza tetejét csodálatosan szimmetrikus hullámvonal nyitja, ha felülről; és zárja, ha alulról szemlélem. A hullám a Változások Dimenziójának része: a hullámtermészet a képlékenység elvével egyesülve lehetővé teszi a dimenzióban létező lények számára a folytonos és könnyed átalakulást. Ez ott elengedhetetlen. De mit kezdjek vele én itt? Remélem, ki fog derülni. Ezzel tehát megvan a kilencedik is.

Vajon van-e újabb is? Figyelmesen vizsgálom a csodálatos vázát, mert hiszen joggal nevezhetjük annak még akkor is, ha mégsem valódi kínai. De egyelőre nem tárul szemem elé újabb sík, vagy jelenség. Úgy tűnik, a váza föltárta titkait.

Valami azért szöget üt a fejembe: hogyan gyűjthet ennyiféle különböző származású dolgot magába egyetlen tárgy? S gondolatban sorra veszem a szimbólumokat, amelyekkel meglepett: a kínai arc, a VALAKI a vázában, a szarkofág, a Változások Dimenziójának Kapuja, az ősi tibeti jóindulatú istenség arca, az aranylángok, a kínai sárkány, a kapu- és a bölcsődíszítés, a tündérírás, a hullám – ha nincs még több, vagy csupán fogyatékos látásom és fogyatékos emberi értelmem nem képes fölfedezni rajta több jelenséget.

Ám mégis fölfedezek valamit: ennyiféle szellemi üzenet közt a madár-párok az egyesülést üzenik, amelyhez csakis a megvilágosodáson át visz az út – ennek jele a két madár közt fölfutó, fejük fölé kibomló lótuszvirág. Valamint nem hiányzik a végső tökéletesség szimbóluma – ez maga a váza, a kehely, amely az utolsó és a többit betetőző változás kulcsa. Sokan ezt Grálnak nevezik. Nem fontos. A fontos a tartalom: a kilépés általa a Lét Kerekének körforgásából. S már össze is tudom kapcsolni e hosszú sort: mindez azért kerülhetett egyetlen váza alakjába, mert együtt a LÉT TELJESSÉGÉT, a TÖKÉLETESSÉG megvalósulását jelentik, s azoknak közbülső állomásait. Így pedig a valaha-volt, mára ködbe vesző Tökéletesség Földjét jelképezi ez a váza: az elveszett Atlantiszt. S vele mindazt, amit az jelentett, vagy aminő célja volt a LÉTEZÉS-ben: a TÖKÉLETESSÉG megvalósítását. Íme, a király!

De én tökéletlen vagyok. Hogyan juthatnék el abba az állapotba, amelyet a váza jelent?

Tudom már: emlékezem eddig leélt életeim hosszú sorára. Amint ezek tudatosulnak bennem, mintegy újra megtörténnek. Így a lényegük összegződik, s én belépek a Változások Kapuján, hogy TÖKÉLETES-ként szülessek újjá teljes életnagyságban és fegyverzetben pattanva ki, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből. Mert e furcsa születésnek a görög legendában ez az értelme: a TÖKÉLETESSÉG-ben való megszületés.

S hogy ezt megvalósíthassam, sorra élem e kulcs-életeket, melyek a végső cél elérését lehetővé teszik számomra. Amint ezt elérem és belépek a zöld-fekete kapun, itthagyom ezt a világot, s többé nem térek vissza. Ez a tündérírás üzenete. Megfejtettem tehát a rejtvényeket, föltártam a váza rejtélyeit: jöhet a nagy kaland, amelynél izgalmasabb semmiféle ember fantáziájában nem születhetett meg: lépjünk be hát Atlantisz kapuján!

Velem tartasz? Készülj a csodára…

Az írás itt megszakad. Bármilyen fájdalmas is, tudatnunk kell az olvasókkal, hogy a kaland veszélyes: az iménti írás szerzője eltűnt. Semmiféle nyomozás nem járt eredménnyel, a nyomára sem lehetett bukkanni… Senki sem tud semmit, csak az bizonyos, hogy miután a szerző eltűnt, az írásban szereplő rejtélyes kínai váza mintázata lepergett, mégpedig viharos gyorsasággal: pillanatok műve volt, s most a helyén egy közönséges, bár a szokottnál magasabb fehér váza áll.

Mond ez Önöknek valamit? Akinek igen, az szerencsés ember…

Minden azzal a kínai vázával kezdődött. Pedig nem is volt igazi kínai váza. És mégis…

2007. 12. 20-21., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©