Ez  a kötet következő meséje. Mesemanó egy szepegő kisfiúra lel jártában-keltében, s hogy ne féljen, a legbátrabb vitéztől szóló mesét kanyarítja elő neki a mesetarisznyából. Mert hiszen a legbátrabb vitéz is mindig azzal kezdi, hogy még az árnyékától is retteg...

A mesebeli kisfiú, a főhős félelmetes kalandokon át jut el idáig: ha elolvasod, meglátod, nem volt egyszerű dolga. Mégis megérte megtenni a kalandos utat, hiszen így teljesedhet ki, válhat belőle bátor vitéz.

És Mesemanó is folytathatja küldetését, amit Mesetündértől kapott volt: tovább indulhat, hogy elvigye a mesetarisznya meséit az arra érdemesekhez. Lehet, hogy még ma éjjelre nálatok fog szállásért kopogtatni, hallgasd csak a neszeket este figyelmesen!

Íme, a mese a világ  legbátrabb vitézéről:

Mesemanó vígan fütyörészve ballagott vándorútján, teli torokból énekelt, fadarabokat rúgott el lába elől, amikor egy kisfiúval találkozott. A kisfiú szemmel láthatóan meg volt illetődve, ahogy meglátta őt, s ijedtében legszívesebben elszaladt volna, csakhogy Mesemanócska fürgébb volt, s elkapta a grabancát.

- Hová, hová, te gyerek? És miért kószálsz egymagadban ilyen messze minden emberi településtől?

- Csak eltévedtem! – szepegett a gyerek.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy félsz tőlem? – csodálkozott a manó. – Ide hallgass, kispajtás, tüstént mutatok neked valamit, amitől bátor leszel, akár a tigris vagy az oroszlán! – azzal máris lekapta válláról a tündérhajas mesetarisznyát, és a kisfiú szeme előtt a következő mese kerekedett ki:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki igen-igen gyáva volt. Félt az erdőben az ágak zúgásától, megijedt, ha tüske szaggatta a ruháját; a kutyaugatás megrémítette; ha kutyát látott az utcán, ki sem mert lépni. Úgy csúfolták, hogy Kisasszony, mert annyira ijedős volt, mint a lányok. Egy lány lehet ijedős, de egy fiú?

Gondolt egyet a kisfiú öregapja, aki világlátott ember volt, és elhatározta, hogy bátorságot tölt kisunokájába.

- Ide hallgass, kisfiam – kezdte Öregapó -, ha azt akarod, hogy ne gúnyoljanak Kisasszonynak, keresd meg a legbátrabb vitézt a Földön, az majd segít rajtad!

- De hol keressem ezt a vitézt? – kesergett a kisfiú.

- Indulj el, amerre a lábad visz, és majd megtalálod. Kérdezősködj utána! – biztatta Öregapó, aztán föltarisznyálta Öreganyóval: hamuba sült pogácsát és egy kulacs vizet raktak egy tarisznyába neki, mellé pár garast, azzal útnak indították. Fakardot is kötöttek a derekára.

A kisfiú szepegve indult, azt sem tudta, mitévő legyen, de visszamenni is félt, mert Öregapó igen nagyon bízott benne, meg nem is volt kedve a gúnyolódást hallgatni: "Kisasszony"!

Így hát reszkető inakkal kergetett el egy útjába kerülő kutyát, aki nem is akarta bántani, csak nézett rá. Aztán a kisfiú rájött, hogy a kutya nem bántja, és jobban megnézte: látta, hogy éhes, könyörögve nézett rá fekete szemével. Adott neki a fiú egy hamuba sült pogácsát, aztán tovább mendegélt. Ahogy így ment, egyszer csak besötétedett, ráadásul épp egy erdőhöz ért. Reszketett a lába, de nem fordult vissza: gondolta, a legbátrabb vitézt meg kell találnia, ha nem akar világ csúfjára gyáva maradni! A sötétben a fák-bokrok mindenféle alakká formálódtak, de akkor kikandikált a felhők mögül a Hold, és a gyerkőc megnyugodva látta, hogy csak faágak és bokrok azok, amik megrémisztették.

Furcsa zajt hallott: morgást, csörtetést, majd kibukkant a kutya, akit megetetett volt.

- Te vagy az? – simogatta meg buksi fejét a kisfiú. A kutya barátságosan csóválta a farkát, és a tarisznyát szimatolta.

- Egyél, Buksi, itt a pogácsa!

"Buksi" pedig megette ezt is.

A tarisznyában a pogácsa azonban nem fogyatkozott meg, hanem még sokkal több lett, mint előtte volt!

Másnap a kisfiú Buksival folytatta útját: kereste a legbátrabb vitézt a világon. Útközben találkozott egy vénséges vén anyókával:

- Adjon Isten jó napot, kedves öreganyám! Nem tudod, merre keressem a világ legbátrabb vitézét?

- Adjon Isten neked is, kisfiú! Miért keresed?

- Szeretném, ha segítene rajtam, mert nagyon félek mindentől. Én is rettenthetetlen akarok lenni! – vágta ki a kisfiú.

- Hát a kutyádtól nem félsz? – kérdezte az anyóka.

- Az nem bánt, csak éhes volt, amikor találkoztam vele! – nevetett a gyerek.

- Aztán a sötétséggel hogy állsz?

- Az éjjel az erdő szélén tanyáztunk Buksival – simogatta meg kutyát a fiú -, és a Hold megmutatta nekem, hogy csak faágak és bokrok zörögtek, meg az állatok neszeztek, de nem bántottak!

- Akkor két próbát már kiálltál – bólintott az öreganyó. – Hanem hátra van a harmadik, és az a legnehezebb! Készen állsz-e rá?

- Inkább megpróbálom, majd csak lesz valahogy, de már nem akarok félni! – mondta erre a gyerek.

- Akkor menj tovább, és ha meglátod a lángoló folyót, a fölötte ívelő hídon kelj át, hogy megtaláld a vitézt!

- Nem kell sárkányokkal megküzdenem?

- Először a legbátrabb vitézt kell megtalálnod, majd ő eligazít a továbbiakban. Jó utat, hol sár nincs!

A fiú elköszönt, és ment-mendegélt tovább Buksival.

Igen ám, de a lángoló folyó fölötti híd rozoga volt, foghíjas, Buksi meg nem tágított, jött vele a vitézt keresni a túlparton!

Egyensúlyozni próbált a kisfiú, de hiába, mert még négylábú barátja is megbillent, és lezuhant. Ahogy zuhant lefelé, a kisfiú utána kapott, és erőlködve, zihálva, küszködve húzta vissza a hídra. Közben a lángok megperzselték, a haja leégett, de ő nem hagyta Buksit: a kutyus könyörgő szeme miatt nem engedhette, hogy lezuhanjon! A tarisznyája a folyóba esett, pénzecskéje, élelme oda lett. A fakard is lángra kapott: úgy hajította a tűzfolyóba, mintha mindig lángoló kardokkal hajigálódott volna!

Aztán átszaladtak a túlsó partra, ahol hamarosan találkoztak egy kardot viselő, hatalmas, szakállas-bajuszos vitézzel.

- Te vagy a legbátrabb vitéz a világon? - szólította meg a kisfiú.

- A legbátrabb vitéz a világon? – csodálkozott az. – Miért akarod megtalálni?

- Mert én gyáva vagyok, és ő biztosan meg tud tanítani arra, hogyan kell bátornak lenni.

- Aztán eddig mit csináltál?

A kisfiú elmesélte kalandját Buksival, azt is, mennyire félt tőle először, elmesélte a sötét rémségét, amiről kiderült, hogy csak az erdő; és a lángoló folyón való átkelést.

- Tanuld meg, kisfiú, hogy nem az a legbátrabb vitéz a világon, aki még soha életében nem félt semmitől, hanem az, aki bár retteg, legyőzi félelmét, és szembenéz azzal, amitől addig reszketett!

- És nem kell ahhoz a hétfejű sárkányt legyőzni?

- Nem mindig. A legnehezebb győzelem az, amikor az ember saját félelmét győzi le, és az az igazán bátor, aki le tudta győzni a rettegését!

A kisfiú csodálkozott.

- Te legyőztél három akadályt, és most olyan bátor vagy, és rettenthetetlen, amilyen nincs több a világon – nevetett rá a bajuszos vitéz -, akár sárkányokkal is megküzdhetsz ezután!

A kisfiú büszkén kihúzta magát és egyszer csak azt vette észre, hogy daliás ifjúvá változott. A vitéz megtanította igazi karddal vívni, lovagolni, sárkányok ellen harcolni.

Délceg vitéz fordult be lovával egy szép napon a valamikori kisfiú, a "Kisasszony" öregapja portájához:

- Nagyapó, nem volt hiába a föltarisznyálás! – és elmesélte kalandjait Öregapónak meg Öreganyónak.

A két öreg elégedetten hallgatta: tudták ők mindvégig, hogy a legbátrabb vitéz a világon mindig úgy kezdi, hogy retteg mindentől. Aztán megtanulja a bátorságot, de nem feledi a félelmet sem, és így lehet segedelmére azoknak, akik bajba jutnak.

A gyáva kisfiú és a legbátrabb vitéz meséje ekkor szökkent egyet, és visszatért a mesetarisznyába. Mesemanó pedig újra fogta vándorbotját, és tovább indult, mert most már ebben a házban nem gyáva kisfiú lakik, hanem oroszlánszívű hős, csak még meg kell nőnie…

Alighogy visszaeregélt a mese a mesetarisznyába, dörmögő hang szólalt meg:

- Szóval itt vagy, te haszontalan tekergő! – a kisfiút pedig egy óriás kapta föl, az édesapja, aki már tűvé tette érte a közel s távol környéket édesanyjával együtt, s örült, hogy elveszett fia megkerült.

- Már nem félek többé, édesapám, olyan mesét láttam és hallottam, ami megmutatta, hogy nem kell rettegnem semmitől, én leszek a legbátrabb vitéz a világon, meglásd! – kiáltotta a gyerek boldogan, apja pedig azt dörmögte:

- No, majd meglátjuk…

- Meg bizony, mert a legbátrabb vitéz is mindig azzal kezdi, hogy még az árnyékától is retteg – hunyorított Mesemanó, akit az apa csak ekkor vett észre.

- Mi a manó! - dünnyögte, s szívből kacagott ezen kisfia, a manó és ő maga is. Ha a kisfiú és apja a kacagást abbahagyta volna, bizonyára észrevette volna, hogy a huncut manó elszökött: már messze jár, viszi tovább a meséket, talán épp felétek tart…

2005. 12. 08., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©