J. W. Cassandra:

A tündérkő regéje, 1. rész

"A tündérkő regéje" – egy történet, amely az idők homályából, Mesemanó tarisznyájából bukkan elő. 2025 novemberében írtam ezt a különleges regét, és most több részben hozom el nektek, mert egy jó történetnek idő kell a kibontakozáshoz.

Minden további rész az első rész alatt fog következni azonos címmel és számozva, illusztrációval.

Miért "Fae" és nem egyszerűen "Fairy"?

A fordítás során a brit hagyományok mélyére ástam. A magyar népmesei tündér nem apró, szárnyas lény, hanem sorsfordító hatalommal bíró alak. Ezért választottam a latin fata (sors) szóból eredő Fae kifejezést. Ez a név őrzi azt a misztikumot, ami a bűvös köveket is övezi.

Az első részben: Mesemanó vándorútján véletlen rábukkan egy tündérkőre, amely alaposan megtréfálja, mire eléri a folyó túlpartját. A mesét pedig még ő maga is csak szájtátva lesi, mert olyan varázslatos...

Keresd a folytatásokat itt a weboldalon, és figyeld az illusztrációkat a Facebook- és Instagram-fiókomban is!

Jó szórakozást a regéhez!

Mesemanó bandukolt, bandukolt egyre végeérhetetlen vándorútjain. Vállát ütemesen verdeste a mesetarisznya, ahogy vékony lábát kapkodta, és vígan fütyörészve haladt, talán maga se tudta, merre.

Ahogy mendegélt, hirtelen egy hegycsúcsot pillantott meg a távolban.

-  Huncut ez a hegy – gondolta Mesemanó, és alaposan megdörzsölte a szemét –, hiszen az előbb még laposan terült el itt ez a sík vidék, kiszögellésnek sem volt nyoma, nemhogy hegynek!

Azért csak tovább haladt, ám most már egyenest a hegy felé vette útját. Fölkaptatott már a hegy derekáig, amikor elfáradt, és egy kicsit körülnézett. A csúcs még mindig magasan a feje fölött várta, olyan magasan, hogy el sem tudta képzelni, hogy másszon föl odáig, pedig világéletében hegycsúcsokat hódított meg, meredélyek, szakadékok szélén haladt. Ahogy tűnődött, hogy mitévő legyen, egy játszi fuvallat kapta el a tarisznyát, és emelgetni kezdte. Akkor Mesemanó belebokszolt és elkapta a zsinórját, hogy a fuvallattól megóvja. Erre azonban a fuvallat fölkapta a mesetarisznyával együtt, mintha csak erre várt volna, és huss! már röpítette is fölfelé szédítő iramban, majd óvatosan leeresztette a csúcson.

Itt volt hát, körülnézhetett! Körül is nézett jó alaposan, és mindenfelé csak síkságot látott. Megművelt földeket, réteket, patakot, és egészen távol mintha kémények füstje bodorodott volna a felhők felé, hogy versenyre hívja ki őket. Ám a fellegek nem akartak versenyre kelni holmi bodor füstcsíkokkal, ezért egyre halványabbak lettek, majd eloszlottak.

- Ejha, az áldóját! - rikkantott a manó -, úgy látszik, toronyiránt kellett volna tovább haladnom, nem erre az irdatlan magas hegycsúcsra kellett volna fölkeverednem! – Azzal kászálódni kezdett, hogy leereszkedjen a síkságra, és a folyón túlról látszó házak felé vegye útját, amerre a kéményfüstöt látta bodorodni.

Ahogy ereszkedett lefelé, egy szélesebb fennsíkra érkezett, ahol apró erecske csordogált és fehéren csillantak meg a partján a kisebb-nagyobb kövek.

Hívogatták, hogy üljön le és pihenjen meg. De tovább ment, mert a fák tövén egy mohos fatörzs vonta magára a tekintetét. Odament, rá akart ülni, de a fatörzsről közelebbről nézve már látszott, hogy nem fa az, hanem kő, mégpedig kemény, álló kő. A teteje fehéresen csillant, az oldalát és az alját sötétzöld moha lepte.

Mesemanó csak úgy, a körmével lekapirgált a kő oldaláról egy kis mohát, és lássatok csodát! valamiféle zsinórhímzésre emlékeztető, kacskaringós írásjegyek tűntek elő.

Nekilátott, lekaparta az egészet, majd körbejárta. Körbejárta egyszer, kétszer, háromszor, de nem lett okosabb: sem nem tudta elolvasni az írást, sem nem értette.

- Bizonyára tündérírás, azért nem tudom elolvasni! – bosszankodott, pedig ez nem volt szokása. Ennyi hiábavaló gyötrelemtől elfáradt, leroskadt a kőre és pihegett. Talán el is szunyókált, azt én nem tudom biztosan, de azt álmodta, vagy azt látta, hogy a kő fehérlő teteje, ahová leült, kivilágosodott, majd fényleni kezdett rajta az írás körös-körül, és lágy fuvoladallam kíséretében felcsendült a dal, ami rá volt írva. És Mesemanó értette! Ettől vígat rikkantott, felugrott, és az álom véget ért: a dal elhalt, a kő csupán fehérlett, az oldalát újra belepte a sötétzöld moha. Mesemanó fölvetette a vállára a mesetarisznyát, azaz csak fölvetette volna, mert annyira nehéz volt, mint a sózsák: alig bírta mozdítani is. Nagy nehezen, erőlködve megemelte, kinyitotta a tarisznya száját résnyire, majd be is zárta tüstént, mert a tarisznyában ott fehérlett a kő – vagy annak szakasztott mása -, oldala mohos, és hogy a tündérírás a mohlepte kövön körbefutott, abban Mesemanócska biztos volt.

Visszazárta a tarisznyát, körülnézett, és megállapította, hogy a furcsa fehér kő valamiféle varázslatnak köszönhetően megkettőződött. Átvetette valahogy a vállán a tarisznyát, és úgy gondolta, hogy az erecskébe hajítja a követ, ha odaér. Bele is akarta hajítani, de a kő belenőtt a tarisznyába, nem pottyant ki. Mesemanó viszont belepottyant a vízbe, ami hirtelen megáradt és folyóvá duzzadt. Úszott a kismanó duzzogva, fújtatva, a tarisznya pedig hűségesen követte, dehogy süllyedt el!

- A mákvirágok tűnő álmaira esküszöm, nem értem ezt a fura követ! – lihegte az erőfeszítéstől a manócska, majd a homlokára csapott: - Ó, én dőre! Hiszen ráültem a tündérkőre! Igen! A tündérkövön ültem, amikor az álom meglepett és ezalatt a tündérkő valami bűbájnak köszönhetően megkétszereződött, és az egyik bebújt a tarisznyába! De mihez kezdjek most vele? – tűnődött.

Ahogy a fejét törte, egyszer csak valahogy kikerült a tündérnyelven szóló dal a mesetarisznyából, és énekelve szállt végig a vidéken a bodorodó füstöt eregető kémények felé. Mesemanó, vállán a tarisznyával, belekapaszkodott a dallamba, és hihetetlen gyorsasággal a füstölgő kéményeknek otthont adó takaros porták előtt találta magát, ahol a dal leereszkedett, és lerakta a pázsitra Mesemanót.

Itt aztán hamar rájött, hogy a vígan ugrándozó, kergetőző gyereksereg elé kell kieresztenie a tündérkövet, s majd az mesét kanyarít a gyerekek elé.

Így is történt: Mesemanó összeterelte a gyerekeket, majd kinyitotta a tarisznya száját, és kirázta belőle a tündérkövet. Hát, lássatok csudát! A kő nem volt immár belenőve a tarisznyába, hanem szépen annak rendje-módja szerint kiesett a pázsitra, majd megállt és elkezdődött A tündérkő regéje, amit még Mesemanó is csak szájtátva lesett.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy igen-igen szegény legény. Valahol a kurta farkú malac ólja tájékán lehetett a portája, onnan szokott volt elindulni a vásárra, hátha valaki megszánja és munkát ad neki, hogy valamiből előteremthesse a mindennapi betevő falatot. Ez a legény a szegénységen kívül még valamivel rendelkezett, ha nem is vagyonnal: ágyban fekvő, nagybeteg édesanyját is ápolta, s nemigen gondolhatott arra, hogy sorsukon lendíthessen. Pedig szorgosan dolgozott, de a lyukas tarisznyából bizony kipotyog a kuporgatott pénzecske – a legény sem vitte semmire! Hogy el ne feledjem, a legénynek volt egy titkos mátkája, a falu árvája, aki a kútra járt vizet húzni, mosott-vasalt késő éjszakáig, s mostohái kívánságait teljesítette naphosszat. Rongyos, elnyűtt ruhája, folton-folt kabátja, rossz cipője sem tudta azonban elrejteni szépségét. A falu népe Árvácskának hívta.

Történt egyszer, hogy a legényt, akit szorgalmas munkája után Derék Miskának neveztek, favágással bízták meg a vásáron: ami fát egyetlen nap alatt kidönt, azt az úr megveszi, mert palotát akar építtetni és azt fával beburkolni, ami mögé csillogó-villogó arany-, ezüst- és gyémántkincsét akarja rejteni.

Derék Miska el is indult a hegycsúcsra, mert ott magasodtak olyan égig érő fenyők, méltóságteljes szálfák, amelyek kivágása végre gazdaggá teheti őt és édesanyját is, de még a falu árváját is elveheti belőle!

Egy-kettőre fölhágott a hegytetőre!

Vitte a lelkesedés, a várakozás, az öröm, hogy a palotát fával beburkolni kívánó úr épp őt bízta meg a méltóságteljes szálfák kivágásával. Ahogy kapta a fejszéjét, hogy a legvaskosabb szálfa derekába vágja, hát csak megbotlik a lába valami tuskófélében. Nézi, megcsodálja: az bizony nem tuskó, hanem valami kő, amelynek a teteje fehérlik, ám az alját és oldalát végig vaskos, sötétlő moha borítja. Kapja magát, ledörzsöli a mohát a legény egy kis darabon, hogy jó ülőhely essék a kövön, és ráül. Közben valami csillan is a folton, ahol a mohát lekaparta, és ez nem hagyja nyugodni. Tovább kaparja, körbe is járja, szakasztott úgy, ahogy Mesemanó tette volt a másik kővel. Amint végez a kő letisztogatásával, fényleni kezd, és aranyfényben csillog rajta körben valami írás, ami zsinórdíszre emlékeztet. Majd előbb halkan, azután mind erőteljesebben, édesen, fülbemászó dallam kél valahonnan a zsinórdíszekből. A dallam édesen leng, egyre erősebb, majd csilingel, és hirtelen a fák közt fénypontocskák villannak, táncolnak, hogy a legénynek a szeme is káprázik láttukra, majd fátyolruhás, lenge, kecses és gyönyörűséges lényekké változnak át és körültáncolják a fehérlő tetejű követ. No meg a szótlanul ámuló legényt is, ha már ott van…

A szava elállt ugyan a szertelen csodálkozástól, ám az esze vágott: - Ezek bizonyára a tündérek lesznek, a mohos kő pedig, amiből a dal kél, a tündérkő kell legyen! – gondolta, és eszébe villant, hogy valaha rég, amikor még pendelyes gyerek volt, élt a faluban egy vénséges vén öregasszony, az ismerte a tündérkő legendáját. Ismert az minden titkot, regét, ami csak égen-földön létezett valaha, és ami az idők végeztéig is titok marad… Ez a vénséges vén öregasszony mesélte, hogy egykor a Földre ereszkedtek alá a titokzatos Tündérországból a tündérek, hogy birtokba vegyék lakhelyül. Akkoriban az emberek között az irigység magvai szökkentek szárba, ezért a törpék, manók, koboldok már elrejtőztek előlük. A törpék a földmélyi bányák vágataiba, a manók az erdők mélyére, a koboldok bokrok-fák oltalmába, hogy az irigység tekintete elől megóvják magukat. Ez az irigység olyan vaskos volt akkoriban, és olyan gonosz, elveszejtő indulatokat korbácsolt az akkoron élt emberekben, hogy még az óriások sem állhatták, s bár az óriásnak nehéz dolga van azzal, hogy elrejtőzzön, hiszen hatalmas, mégis ők is rejtekhelyre vonultak az emberek elől. Ők átlépték a folyamokat, hegyeket, erdőrengetegeket, átléptek egyetlen lépéssel tengereket, s olyan messziségbe húzódtak, ahová az akkor élt emberek nem juthattak el.

Erre a földre szállottak alá a tündérek.

(A folytatás hamarosan következik.)

Minden jog fenntartva. ©