J. W. Cassandra:

A tündérkő regéje, 2. rész

"A tündérkő regéje", 2. rész: "A tündérkő regéje" – egy történet, amely az idők homályából, Mesemanó mesetarisznyájából bukkan elő. Most a második részt hozom el nektek, mert egy jó történetnek idő kell a kibontakozáshoz!

A teremtő tündérek és a tündérnépek

Ez a történet a teremtő tündérekről szól, akik valaha réges-rég szállottak alá, hogy teremtsenek. Itt tartózkodásuk idején jött napvilágra a tündérnép, akik eredetileg emberek voltak, akik kiérdemeltek valamelyes tudást és bűverőt a tündérektől. Bár van bűverejük, az örökkön létező teremtő tündérektől és azok fajtáitól különböznek.

A titokzatos körtánc vagy tündérkör

A tündérek körtáncát vagy a tündérkört angolul eredetileg a roundelay szóval adtam vissza, ami rondót is jelent. Emellé vettem a dancing ring kifejezést is, mert a ring szót érzem ezekhez az igéző mesealakokhoz illőnek.

Műhelytitok: A tündérdal és a tündérnyelv

Az első tündérdal fordítása igazi kihívást jelentett. Célom az volt, hogy megőrizzem a négyütemű nyolcas ritmust. Ezt a trochaikus tetrameter segítségével tudtam elérni, amelyben a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szintén ősi ritmusban táncolnak. A történet archaikus lelkületéhez a dal szóhoz a lay-t, a tündérnyelvhez pedig a Fae-tongue kifejezést választottam.

A második részben: Derék Miska visszaemlékszik a falubeli vénséges vén öreganyó meséire: a tündérkövekről és az ember-tündér háborúról. Hogyan fonódik össze a szegénylegény sorsa a teremtő tündérekkel? Milyen titkot rejt a kút? Merülj el a regében, és fedezd fel a tündérkő hatalmát!

Jó szórakozást a regéhez!

[Erre a földre szállottak alá a tündérek.]

Megépítették tündérlakukat források mentén, vizek, folyók, tavak mellett, sziklákban, erdei rejtekeken, holdfényes tisztásokon, pillangók csapongó röpte mentén, és mindenhol ott voltak. Ám az irigység az emberek képében mindenütt megtalálta őket, és szétdúlták a források menti tündérlakokat, megmérgezték a források, patakok, tavak vizét, be-berontottak a holdfényes tisztásokra, hogy megzavarják a körtáncot járó tündéreket, kilesték a pillangók csapongó röpte ívét, elsorvasztották a virágokat – göröngyök, kietlen pusztaságok, sívó szelek mutatták, merre dúlt az irigység a Földön.

Egy szép napon megelégelték a tündérek ezt a dúlást, és tündérköveket bűvöltek: mindenfelé elszórták a tömör, leginkább fatörzsre emlékeztető tündérköveket, amelyeknek a teteje fehérlik, oldala és alja körben sötétzöld mohával lepett, sikamlós kő, s a moha alatt mindenütt tündérírással áll a tündérnyelven szóló dal, amely maga is bűvöl, akár a tündérek. Ráadásul a tündérek az ilyen dalt bárhol, bármikor meghallják, és ha fölcsendül, rögvest ott teremnek. Így is történt az abban a réges-régi időben, amikor az emberek az irigység és gonoszság magvain éltek.

Ahol fölhangzott a tündérkőből a dal, ott a tündérek mindig helyrehoztak mindent, amit az emberek szétdúltak. Történt azonban – legalábbis a vénséges vén öreganyó így mesélte, emlékezett vissza a szegénylegény most -, hogy az emberek minden tündérkövet egyidőben kerestek föl, és fehér tetejüket bőségesen meglocsolták a gonoszság bájitalával, amelyet kecskebékafarokból, keserű magvakból, porrá őrölt szentjánosbogarakból, és még ki tudja, miből kotyvasztottak. A tündérkő fehér teteje mindenhol feketére vált, a zsinórminta, azaz a tündérírás megkopott, töredezett lett, elveszett belőle mindenhol valami, ami a bűverejű tündérdalhoz tartozott, s a helyébe gonoszság férkőzött. Ez a gonosz dal hamis dallamokkal szállt a légben, és összeállott egyetlen bakacsinfekete felleggé, amely beterítette az egész földkerekséget. A tündérek tüstént megjelentek, egy részük a bakacsinfelleg kivilágosításával, más részük a dal és a tündérírás helyrehozatalával, ismét más részük a gonoszság bájitalának megsemmisítésével és hatásainak visszabűvölésével foglalkozott, a többi tündér pedig az embereket kergette vissza a saját földjükre.

Innentől kezdődött az ember-tündér háború, amelynek megszámolhatatlan gonosz és ártatlan áldozata lett azután. A krónikák mind elbeszélik, hogy a tündér-hadviselés egyik legemlékezetesebb tette az volt, hogy a tündérek a Földön mindenütt megmérgezték a források, patakok, folyók, tavak vizét, s a tiszta forrásokat elzárták az emberek elől. Ha a forrás mégis feltört, mérgezett víz bugyogott belőle – aki abból ivott, olyan alakot öltött, amilyet megérdemelt. Így jöttek létre a Földön a torz, ijesztő rémek, akik kísértették az embereket. És így jöttek létre olyan állatok, akik előtte emberként éltek, mint a nyulak, a pockok, a csúszómászók egy része, de akadtak köztük madarak, farkasok, medvék és más állatok is. Ezeken az átváltozott, úgy is mondják: váltott állatokon ott ült a bélyeg, hogy bűbájjal lettek azzá, amivé a mérgezett víz tette őket érdemeik szerint.

Később a tündérek az időközben megjavult embereket kiválogatták a gonosszá lettek közül, és átadtak nekik a tudásukból annyit, amennyit jónak láttak. Ezek az emberek lettek a tündérnépek, akik nem azonosak a tündérfajták szerint megnevezett tündérnépekkel, sem ezekkel a teremtő tündérekkel, akik egykor alászállottak a Földre. A tündérek ősi fajtái mind tündérek, a tündérnépek pedig emberek voltak.

A tündérek ezeknek az új, emberi tündérnépeknek a Földön új tündérköveket bűvöltek, s azok máig is fennmaradtak, és ha valaki ledörzsöli a mohát, és előcsalogatja vele a bűvös tündérdallamot, ahogy az száll, arra ma is előjönnek a tündérek. Aki pedig a kőre ül, annak kívánsága teljesül. Vagy átváltozik az élete: a tündérbűbájtól függ, hogy jó-, vagy balszerencse éri-e! – emlékezett most vissza Derék Miska a vénséges vén öreganyó regéjére.

Ahogy ez eszébe ötlött, felismerte, hogy a tündérnépek köre várja. Föl is pattant a tündérkőről, a táncoló tündérek köre megnyílt előtte, és a tündérkör közepén találta magát. A tündértánc folyt tovább, a tündérdal bűbájos dallamokkal lengte körbe a favágólegényt, s az egyre gyorsabban forgó kör közepén egyszer csak elszédült. De úgy elszédült, hogy meg is ingott, a szemét lehunyta, és kisvártatva arra ocsúdott, hogy újra a tündérkövön ül, a tündérek pedig körbeállják. Valami azonban történhetett aközben, míg lehunyt szemmel szédelgett, mert most értette a tündérszót és értette a tündérdalt is:

"Tündérkőre írást véstek
Valahol a tündérnépek.
Aki tündérkőhöz elér,
Annak nyílik gazdag telér!

Tündérkő hoz jószerencsét –
Tündérkő hoz balszerencsét:
Hogy megtudd jövendődet,
Ülj le mohos sziklakőre!

Dörzsöld le a mohát félig,
Ott az írás megjelenik!
Óidőknek dala ébred,
Szárnyra kél a tündérének.

Krónikája óidőknek
Dalként egyre száll a légben,
Tüköre a bűvös múltnak,
Titok, rejlő tündérkútban.

Ha a kútba leereszkedsz,
Érted a dalt: tündérnyelven
Óidőkről dalra fakadsz,
Hisz tündére te vagy magad!

Dörzsöld meg a tündérkövet,
Ülj meg rajta: tündér jön el!
Ujja int, s a dalt megérted:
Óidők jöttenek érted!

Krónikája óidőknek
Tüköre a jövendőnek;
Dala egyre száll a légben:
Prófétája bűverőknek!"

Derék Miska mintegy álomban, ismét megdörzsölte a tündérkövet, s a tündérek kacagása kíséretében körbefonta a zsinórírás. Azután, ahogy kikacagták magukat, elmondták neki, hogy mit kell tennie:

- Hallgass ide, te szegénylegény! Immár a tündérbűbáj vonja be lényed, mert a tündérkör közepére állottál önszántadból, s hogy így van, azt magad is tudhatod abból, hogy érted a tündérszót és a tündérdalt!

- Akkor a falubeli vén nagyanyó igazat mondotta meséivel! – csapott a homlokára Derék Miska. – A tündérnép, amely az emberekből vált, csak az tudta megérteni a réges-rég élt tündérek szavát!

- A réges-rég élt tündérek mind egy szálig itt vannak körülötted! Jól nézz meg minket: mi most is ugyanazok vagyunk, ti emberek nem éltek csak ilyen hosszasan! Ezért a réges-régi tündérnépet időről időre meg kell újítanunk: hogy méltó tagjává légy, és még annál is tovább juss, a következőt kell tenned!

- Mégpedig azt, hogy ezt a tündérkövet emeld ki, vidd el ahhoz a kúthoz, ahol reménybeli mátkád szokott vizet húzni, az árva lány. Abba a kútba ezt a követ dobd bele, majd ugorj utána!

- És ha nem teszem? - kérdezte a legény.

- Azzal hatalmas bajt hozol a saját fejedre, de még az árvalányéra, ráadásul beteg édesanyádéra is! – figyelmeztette komoran a második tündér.

- Mert ha nem teszed meg, a réges-régi kor emberei miatt a tündérkövekbe rejtett tündérvarázs nem szűnik meg, és mivel rá is ültél, valamint a tündérnépek közé is léptél azáltal, hogy a tündérkört választottad, halálos szerencsétlenségeket vonsz mindazok fejére, akik viszontszeretnek! No meg a sajátodra is! – tette hozzá a harmadik tündér.

- És ha megteszem, mi történik?

- A tündérkőbe rejtett tündérvarázs akkor megszűnik, és akit eddig megkötött volt, azt elengedi, akit nem köt, azt megkötözi. Így a Földön elszórt összes tündérkő az itteni tündérnép segítőjévé válik, s a tündérbirodalom végre helyreállhat, merthogy az irigység és gonoszság magvait már elfújta a Földről a bűvös szél.

- Csak a tündérkövek csalfa bűvereje tudja azt újra visszaidézni ide, hogy a tündérbirodalmat megsemmisítse, s ezáltal romlást hozzon az emberekre is. Ahhoz, hogy a tündérbűbáj és a tündérvarázs rendje uralhassa a tündérbirodalmat, bele kell ugranod abba a kútba, rögvest azután, hogy ezt a tündérkövet belehajítottad!

A legény hitte is, nem is, amit hallott, végül az győzte meg, hogy érti a tündérszót, s a tündérkő dala is egyre szálldosott körülötte.

- Nem bánom, megpróbálom megtenni, amit kértek! – mondta, miután egy ideig a fejét törte. Azzal nekiállt, hogy a tündérkövet kiemelje onnan, ahol szemlátomást bele is nőtt a földbe. Nekifeszült, nyomta, húzta, forgatta volna – az ám, ha a kő hagyta volna! Aztán egyszer csak észrevette, hogy minden tündér eltűnt. Egymaga maradt, a tündérírást pedig szempillantás alatt ismét benőtte a sűrű, sötétzöld moha.

Nekiállt a legény lekaparni, s ahogy végre sikerrel járt, a tündérdal ismét kiáradt a zsinórra emlékeztető írásból, s elkezdte fölemelni a követ. Derék Miska előbb szájtátva bámult, majd fölkapta a fejszéjét, övébe dugta, és belekapaszkodott a lassan emelkedő tündérkőbe. Az pedig belesimult a tenyerébe, megemelte őt is, és a kút felé röpült lassú ívvel fordulva. Ott lerakta a legényt, aki ki tudja, honnan, erőt merített a kő megemeléséhez, de az is lehet, hogy a tündérek bűvölték könnyűvé a tündérkövet – elég az, hogy a legény belehajította a követ a kútba, majd maga is utána ugrott. A szemét közben lehunyta, és hol titkos mátkája, hol édesanyja arcát látta lehunyt szemmel. Szentül meg volt győződve róla, hogy soha többé nem látja őket, sem senki mást, mert vége az életének!

(A folytatás hamarosan következik!)

Minden jog fenntartva. ©