A Létforgatag maszkabálja című kötetem második novelláját adom most közre. Eredetileg 1994-ben írtam, a teljes történet csupán fikció. Mivel Atlantiszra senki sem képes napjainkban immár visszatérni, engedd, hogy elragadjon a képzelet, és szárnyalj velem a letűnt, mesés korszakba! Idegenszerű, mégis ismerős világának katasztrofális végidejét ábrázolom a történetben.  Remélhetőleg érdekes lesz számodra a forgatag, amely a víz alá süllyedt világ sajátossága volt! Jó olvasást kívánok!

Kalandos utat jártam be addig, míg eljutottam a következő felfedezésig: én voltam Atlantisz utolsó pápája, az a bizonyos tizenharmadik arkloki [1], aki nem mentette meg ezt a földrészt a pusztulástól.

Kezdjük talán ott, hogy a jelenben nem vagyok vallásos: ateista vagyok. Materialista világnézetet szívtam magamba már az anyatejjel – ugyanakkor végig erőteljes hatásként értek nagyanyám csodás képességei. Ő volt az utolsó "boszorkány": ismerte a gyógyfüveket, a szemmel verés ellenszerét, a rontások elleni varázslatokat, és a jövőt is képes volt meglátni. Kártyát vetett, lisztből, hajszálon függő arany karikagyűrű lengéséből olvasta ki a jövőt. Még a madarak röpte is mindig jelentést hordozott számára. Értett az állatok nyelvén, beszélgetett fűvel, fával, virággal.

Mindez ma áll össze bennem egységes egésszé, amikor magam is beszélgetek az állatokkal, virágokkal, fákkal, másképp látom az embereket, és ha szükséges, meglátom a jövőt, a múltat, megtalálom a bajok okát…

A sorsfordító jelentőségű dolgok álmomban szoktak megjelenni. Így jelent meg először álmomban egy régmúlt életem, amely valahol Keleten, talán a XVIII. sz.-i Indiában zajlott.

Majd így láttam először azt is, hogyan pusztult el Atlantisz. Később időutazással is láthattam.

Mielőtt a katasztrófa kitört volna, Atlantisz virágzó, életteli, és magasrendű kultúrával bíró földrész volt. Városok épültek, kőházak, paloták és csillagvizsgálók magasodtak a mértanilag meghatározott helyeken. Utakat készítettek a kocsik számára; kikövezett, széles, fallal védett utak hálózták be egész Atlantiszt. Közlekedtek lovas- és ökörvontatta szekerek, hintók; és halk berregéssel gurultak tova a 2-4-6-8 személyes, antianyag-meghajtású, ma úgy mondjuk, autók.

Űrhajóink más bolygókat fedeztek fel, rakétáink képesek voltak a hipertéri ugrás végrehajtására. Szolgáltatásaink a mai társadalom szolgáltatásaihoz hasonlatosak voltak: fürdők, korszerű kórházak épültek, bonyolult műtéteket hajtottak végre sebészeink.

Asszonyaink egyenrangúak voltak a férfiakkal. Lábukon sarut viseltek, amelynek díszítő fűzője a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük szerint változott: a lokánáké [2] karmazsinvörös zsinór és térdig ért, az előkelő nőké kanárisárga és lábszárközépig kötözhették, a köznépé pedig zöld volt, a bokájuk fölött közvetlen véget is ért. Ruháik színpompás, dúsan redőzött, lenge anyagok: zöld, piros, sárga, kék, lila és fehér. Minden ruha csak egyféle színű lehetett, amit nők-férfiak a később tógának elnevezett lepel módján viseltek. Bal vállukon hatalmas boglár fogta össze az anyagot, s a nők karjukat, fülüket, hajukat gazdagon fölékszerezték. Ezüst- és arany, a szegényebbeken bronzötvözet fülbevalók, hajcsatok, kösöntyűk, melltűk és övek, láb- és karperecek csillogtak-villogtak Atlantisz fővárosának utcáin a napfényben. A központban különösen sok hajadon, nemes hölgy sétált nap mint nap, szerettem szabadidőmben elnézni, amint jönnek-mennek.

A városközpontban magasodott a ma templomnak nevezhető főépület: a csillagvizsgáló. Tengernyi lépcső vezetett föl, meredek volt, soktornyú, és belül tanácskozásra alkalmas: itt szoktam összehívni a lokikat és lokánákat, és innen nyílt az egyetemes könyvtár is. Mikrolemezkéken (ma: chipeken) tároltuk az információkat a tudásanyagról. Ehhez csak a beavatottak férhettek hozzá. Ők abban is különböztek a többiektől, hogy a csillagvizsgálóba csakis fehér ruhában léphettek be, egyéb alkalmakkor hordhattak bármely, általuk választott színt is, de ruhájukon elöl-hátul, föntről lefelé széles fehér sávnak kellett keresztülfutnia, hogy egyértelmű legyen hovatartozásuk.

A csillagvizsgálót körülfogták a kisebb épületek, ahol a lexikonok anyagát gyűjtötték, osztályozták és sokszorosították a papok. Ennek a központnak a bal oldalán kapott helyet a piac. Kontinenseink abban az időben keskeny földnyelvvel voltak egymással összekötve – volt, ahol a mai földrészek összetartoztak, pl. Észak- és Dél-Amerika és Afrika, köztük Atlantisz földsávval, s amelyhez keletről kapcsolódott a mai Eurázsia.

Ennek köszönhetően hatalmas méretű, élénk kereskedelem alakult ki a különböző helyekről érkezett árusok között. Elképesztő bőségben ontották a ma különálló földrészek a banánt, citromot, narancsot, érett fügét, datolyát és kivit, déli és északi gyümölcsöket, növényeket, bálnazsírt és a tenger gyümölcseit.

Cserekereskedelem alakult ki, ide hordták a kereskedők áruikat a négy égtáj felől.

A piachoz a szélrózsa minden irányából vezetett út, ezek mentén egyre táguló körökben magasodtak a lakóházak. Kőből épültek, kis kertek és tetőteraszok tartoztak hozzájuk.

Atlantisz fővárosa köré sok kisebb-nagyobb előváros is szerveződött, ezekben termeltek azok az egységek, amelyek ipari termékekkel láttak el minket.

Végül az állattartók és földművelők külön területeihez ért az utazó, ha kíváncsi volt. A mai sivatagok helyén öntözéses földművelés zajlott, a gépezet működött.

Itt ringott a földi értelmes lények, az emberek első bölcsője. Itt kaptak meg az emberek közül bizonyos érzelmi-értelmi fejlettséget elért egyedek olyan ismereteket, tudást és hatalmat, amelyet csak kiválasztottaknak adhattak tovább.

Ezeket a kiválasztottakat bizonyos, ma csodásnak tartott jelek által ismerték fel. Például az aurájuk változásáról; idegrendszerük alkalmassá tette őket arra, hogy a szemmel láthatatlan világot közvetítsék, azaz ‑ ma úgy mondjuk ‑ médiummá váljanak. Ezeket a mindenkori tudást birtokló papok, a lokik mesterei, az arklokik készítették fel a tudás befogadására.

Női papok is léteztek, ők voltak a lokánák. De ne úgy képzeljük el őket, mint a mai papokat, szerzeteseket, apácákat, akik cölibátusra vonatkozó és szerzetesi fogadalmakat tettek! Ezek az emberek külsőre hétköznapiak voltak, és hétköznapi életet éltek. Választási lehetőséggel rendelkeztek: családjuk is lehetett, avagy élhettek egyedül is.

Az atlantiszi korszak viszont minden emberöltő alatt csak egy pápát mondhatott magáénak: ez a pápa, az arkloki birtokolta a legmagasabb rendű tudást, az ő kezében összpontosult az ismeretanyag: az orvosi, sebészi, génsebészeti eljárások, a csillagászati, matematikai, asztrológiai, űrhajózási és repüléstani, fizikai, biológiai és kémiai ismeretek és ezen felül valami többlet: az összes papot és papnőt ő koordinálta, kontrollálta. Ő tartott egyedül olyan kapcsolatot azzal a hatalommal, amely mindent áthat és mindenben benne rejlik, mint vízcseppben az óceán, amely mindenre megadta a választ, segített és igazgatott.

Az arkloki volt az a mester, aki minden tudást és hatalmat birtokolt, és ma úgy mondanánk: az isteni lényeg megtestesülése volt a Földön emberi testben. Nem volt valóságos neme, semleges nemű, androgün volt. Ez arra szolgált, hogy ne térítse el a szellemi úttól és a feladatától semmiféle emberi gyarlóság, mint amilyen például a szerelem.

De nem tiltotta – nem is tilthatta volna – papjainak a szerelem és a vele járók gyakorlását. Nos, az arkloki mindig olyan kiválasztott személy volt, akiről asztrológiai számításokkal már előre látták, hogy mikor és hová születik. Egészen korán elvitték a szülői háztól és a papok között, a hatalmat birtokló arkloki mellett és aktív irányítása alatt nőtt fel – egyenesen bele a hatalomba.

A hatalmat szimbolikusan az atlantiszi pápai jelvények átvételével kapta meg. Ezek közé tartozott az arany és a fehér szín keverékéből készült palást, valamint az aranykorona, melynek homlokpántját liliom és kard díszítette. Ugyancsak hozzájuk tartozott a jogar és az a fénykard, amely a szellemi hatalmat és tudást jelentette, és az aranytrón, a liliom és a kard jelvényével megjelölve.

Mai életemben ismerem azt az embert, aki az én mester-pápám volt Atlantiszon. Ő addigra már kétszer testesült meg, mire én lettem a tizenharmadik, az utolsó arkloki. Tőle vettem át az ismereteket, a tudást, az ő irányítása alatt jártam be a szellemi hatalomhoz vezető utat és teljesítettem ki képességeimet. Ezek annak idején áthatották az egész világrendszert.

Akkoron Atlantiszon velem együtt nevelkedett egy másik kisgyerek, aki szintén magasrendű tudásra tett szert, de nem volt pápajelölt. Ő pap lett. Akkor ő nő volt, én pedig androgün. Csodált engem, felnézett rám, és ha szabad lett volna, szerelemmel szeretett volna – így beosztott papom lett, mindig feltétel nélkül megtett mindent, én pedig kedveltem, és jólesett a tudat, hogy éppen ő van mellettem.

Még nem telt le az az időm, amit a Földön az emberek szolgálatára vállaltam fel azért, hogy az isteni akaratnak megfelelően irányítsam őket. Egy szép langyos nyári estén a csillagvizsgálóban ültünk kiszolgáló pap testvéremmel, néztük az alattunk elterülő várost, hallgattuk a lüktető morajt, amit a járművek, kocsik és a sétáló, nyüzsgő emberek keltettek – egyszer csak egy furcsa sugallatra, amit magam sem egészen értettem, megvizsgáltam az égen látható konstellációkat. Asztrológiai ismereteim arra utaltak, hogy egy még nem látható égitest, egy üstökös fog Földünkre zuhanni, és ugyanakkor a másodvilágból olyan lények törnek ránk, akik értelmesek, vérszomjasak, és atom- és egyéb fegyvereik lángba borítják, elpusztítják földrészünket, és csaknem egész bolygónkat is. Tüstént megmutattam okos, szép lokánámnak a konstellációt.

Gondterhelten álltunk neki kiszámítani a várható pusztulás mértékét, az atom pusztításának időbeli vonatkozásait. Két teljes hétig dolgoztunk vállvetve a mentési terveken éjjel-nappal. Ezek után maradt még egy teljes évünk a várható katasztrófáig, hogy a tudást minél több agyagtáblácskára rávésve elmenekítsük a Föld távoli pontjaira.

A lokik és a lokánák éjt nappallá téve dolgoztak a feladaton, én pedig szerveztem, számoltam, elküldtem őket légi járműveinken, hogy a túléléshez alkalmas terepet találjanak. Csak azt nem maradt időm megszervezni, hogy az embereket is megmentsem, elköltöztetésükhöz túl sok mindent kellett volna elszállítani, kevés volt a légi hajó.

Különben is, minden arklokinak megadatott a tévedés joga. Az én hatalmas, vétkes tévedésem, ami a bűnhődés sorozatát vonta maga után, a következő volt: nem volt elég időm és erőm az emberek, a köznép megmentésére. És elkövettem egy árulást, ami ma is kísér és kísért: szép, hűséges és okos társam, lokánám elvárta tőlem, tudtam a rezgéseiből, hogy őt megmentsem. De amikor eljött a pillanat, egyedül ültem be légi járművembe, egyedül emelkedtem a felhők magasába, majd még följebb, és egyedül néztem végig, amint az üstökös becsapódása nyomán tűzhányók törtek ki, szökőár söpörte el a házakat. Sikoltozó, összevissza szaladgáló asszonyok kék, sárga, piros és fehér ruhái villantak föl előttem, karjukon síró csecsemőket tartva futottak a csapás elől. Kisgyerekek rohantak kétségbeesetten az anyjuk után. A menekülők összevisszaságában pillantottam meg szépséges lokánámat is. Érzékeltem, hogy árulást lát viselkedésemben, s ekkor az atombomba is lecsapott. A gombafelhő aztán mindent eltakart.

Én magabiztosan ültem légi járművem irányítópultja előtt: tudtam, nem eshet bajom. Elég magasan vagyok fölöttük. Csak az atomsugárzással nem számoltam. Végül ez okozta vesztem.

Lassan, méltóságteljesen süllyedt el a tropikus kontinens, eltemetve maga alá embert-állatot, épületeket, kincseket. De tudtam, a legfőbb kincs: a tudás már biztos helyen van, átmeneti nehézségek árán a fejlődést biztosítottam.

Egyszerre, különleges képességeimnek hála, érzékeltem, hogy a radioaktivitás befészkelte magát szervezetembe. Tudtam: ebben az életben szerepem véget ért. Lassan leereszkedtem az eltűnt kontinens helyére és alámerültem járművemmel az óceán hűvös vizébe.

Így ért véget Atlantisszal az az életem, s így kezdődött kalandos életutam, a következő korszak, amelyben már nem emlékeztem többé arra, ki voltam egykor.

S hogyan mesélhettem ezt most el mégis? Az álom, a jóserejű után időutazáson láttam ugyanezt. Ma, mostani életemben kell jóvátennem ezt a mindennél borzalmasabb bűnt.

Utána pedig jöhet a sötétség. Jöhet a fény. Hisz a kettő ugyanazon erő ellentétes pólusa csupán…

1994 nyara, J. W. Cassandra

[1] Az arkloki szó egyrészt az ógörög 'arkhón' szó – az anyagi világ Őrei vagy Urai, akik a lelkeket az anyaghoz láncolják; a szó másik fele a latin 'locus, loci' szóból ered – 'hely, űr, rang, hatalom, (nemesi) származás'. Átvitt értelemben az arkloki jelentése 'a Világ Ura', más aspektusból 'pápa'.

[2] A lokána a történetben magas rangú papnő.

Minden jog fenntartva. ©