A Mesemanó meséi  kötet második meséjét olvashatod e sorok alatt. Mesemanó vándorútján egy erdőbe érkezik, ahol elköveti azt a hibát, hogy mohapárnára hajtja fejét, és kicsinyég szunyókál. Ezalatt a mesetarisznya szája kioldozódik, s minden mese és mesealak, aki csak létezik, önálló életre kel... Hogyan fékezi meg az elszabadult meselényeket és mi történik azután? Erről szól ez a mese, amely szorosan kapcsolódik a Mesetündér és a varázslatos mesetarisznya című első meséhez. A kép csupán illusztráció. Jó szórakozást, jó olvasgatást kívánok!

Íme, a mese:

Mesemanó rég elhagyta már a viskót, amelyből szépséges házikó maradt a varázsmese nyomán, lakói nagy-nagy örömére.

Bandukolt árnyas erdőkben, patakok partján, kanyargós utakon, amikor egyszer csak Mesetündér Varázserdejéhez ért.

- Itt megpihenek – gondolta, és megágyazott magának az árnyas fák tövében: mohapárnán, levélágyon szunyókált édesdeden. Egyszer csak furcsa zajra ébredt: a neszezés a mesetarisznyából jött, és egyre erősödött, addig, míg hirtelen a tarisznya szája is kinyílt, és csak úgy tódult rajta kifelé egymás hegyén-hátán a sok-sok mese: Az elvarázsolt kastély, A Fekete Király meg a Fehér Király csatája, a sárkánymesék, a Kisgömböc, Az aranymálinkó, Tündér Ilona és Árgyélus története, Fehérlófia; uccu, egymás után zúgtak elő a szűk tarisznyaszájon át. Csak úgy röpködtek mind, keringtek a Varázserdőben, majd szétszóródtak, melyik merre látott. Haramiák, boszorkányok, manók, tündérek, varázslók, hercegek, királyfik, három-, hét-, tizenkétfejű, meg hetvenhét fejű sárkányok, táltos paripák, varázskardok, -botok, -sisakok, -vizek és –mondókák; amit csak mesében képzelni lehet, mind kiszabadultak a mesékkel együtt, és most szabadon garázdálkodtak Mesetündér Varázserdejében. Csengett-bongott az erdő, a fák belezöldültek a haragba, ágaik riadót zúgtak, a bokrok csodavirágaikat rejtették szúrós tövisek közé, Mesemanó pedig nagyot rikkantva szökött föl a szökevényeket elkapni.

Az ám, csak szerette volna! Csúfondárosan vihogtak rá a fák ágai közül a gonosz vén banyák, a Vasorrú Bába vasorrát fintorgatta rá, a koboldok, kismanók fügét mutatva fürgén szétszaladtak egyszerre ezer irányba; a táltosok elzúgtak a levegőégben, a hétfejű és mindenféle fejű sárkányok lángot leheltek a Varázserdőre, a királylányok szégyenlősen tipegtek és bukdácsolva szedték Mesetündér Varázserdejének aranygallyait, hogy lépni tudjanak; a királyfik "Kard ki, kard!" kiáltással vetették magukat a sárkányokra, a boszorkányok varázslatokba és ellenvarázslatokba fogtak, és pillanatok alatt szétszóródtak a Varázserdőn kívül is; úgy, hogy szegény Mesemanó hiába futott egyszerre százfelé összeterelni őket.

A mesetarisznya üresen feküdt a mohapárna mellett, Mesemanó pedig leroskadt a gonosz varázslattól elferdült fák alatt és keservesen jajgatott:

- Ó, én szerencsétlen, miért is aludtam, miért is feküdtem le pihenni, hogy inkább jártam volna le tövig a lábam, csak ne szabadult volna el minden mese! - kesergett.

Jajgatása belevegyült a Varázserdő eszeveszett csengés-bongásába, és végre észrevette Mesetündér is, aki éppen megérkezett hetedhét országból a kastélyába, és kristálygömbjében meglátta a nem mindennapi fölfordulást.

A mesék gonosz lényei már az emberek között kezdtek éppen garázdálkodni, de ekkor Mesetündér, huss! suhintott egyet varázspálcájával, és az összes mesealak megdermedt. A kiszabadult varázslatok, meselények és –tárgyak mind visszaléptek saját meséikbe, mire másodszor suhintott; a mesék pedig harmadik suhintásra visszasorjáztak szépen a mesetarisznyába.

Akkor megkérdezte Mesetündér a tarisznyát:

- Mi volt ez a szökdösés? Talán azt hiszitek, mindent lehet, amint nem figyel rátok valaki egy pillanatra? – vonta össze szigorúan szemöldökét.

- Kevés a hely itt, igen szűken vagyunk! – nyöszörögtek a mesék a tarisznyában.

- És nem tudtatok szólni Mesemanónak? Ha szóltatok volna, rögtön figyelmeztetett volna engem, és én több helyet varázsoltam volna nektek azonnal!– azzal Mesetündér megérintette varázspálcájával a mesetarisznyát, és az éppen olyan tágas lett, hogy az összes mese kényelmesen elférhessen benne.

- No, vigyázz jobban a tarisznyára, Mesemanó! – figyelmeztette. – Ezentúl olyan vándoroknak adhatsz át belőlük, akik szeretik a meséket, és a szívük nyitva áll előttük. Ha ilyen emberre lelsz, a mesetarisznya mindig megkettőződik, és akkor megfelezheted vele az egészet. Ki nem fogy soha, viszont ha olyan emberrel találkozol, aki nem nyitja meg szívét a mesék előtt, akkor a mesetarisznya zárva marad.

A gyerekek számára mindig elő tudsz húzni egy új mesét, mert ők szeretik azokat. De a felnőttek szívén vastag kéreg nő, az nem engedi be a szívbe a mesét, ezért a mesetarisznya ezentúl csak akkor nyílik meg, ha nyíltszívű, meseszerető emberekkel akadsz össze utadon.

Mesemanó visszaakasztotta a tarisznyát a nyakába, és vándorolt tovább. Valóban úgy történt minden, ahogy Mesetündér megjósolta: a tarisznya csak a gyerekek közelében nyílt meg, és amikor meseszerető felnőttel találkozott, akkor megkettőződött, ahogy a mesék is megkettőződtek benne. Ilyenkor az egyik mesetarisznyát leakasztotta válláról, és annak ajándékozta, akit illetett. Így az idők során sok-sok mesetarisznyás felnőtt vándorol már az utakon, és ha bekopog este szállást kérni éjszakára, a varázsmesékkel fizet.

Aki ilyen fizetséget kap, az jól jár: gyermekei alszanak, mint a tej, és az édes álom közben a felnőttek és a gyermekek szívében is virágot bont a jóság.

Erről lehet tudni, merre járt Mesemanó mesetarisznyája, és ki a meseszerető vándor. Figyeljétek ti is, hátha találkoztok ilyen vándorral! Megismeritek Nap aranyából, Hold ezüstjéből szőtt, tündérhajjal ékes mesetarisznyájáról és édes szaváról.

Szívetek legyen mindig nyitva előttük, akkor jó emberek lesztek!

2005. 12. 08., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©