J. W. Cassandra:

Az elvarázsolt kastély

Az elvarázsolt kastély című mesém a Mesemanó meséi című kötetem egyik darabja, általában nagy kedvenc. Eddig aki csak hallotta - mert felolvastam -, vagy olvasta, mindenkinek nagyon tetszett. Különösen a mondókák és ráolvasások, amelyeket kitaláltam hozzá.

De ha rendesen akarjuk a mesét bemutatni: igazi tündérmese, egyben varázslómese is, amelyben a szegénylegény útra kerekedik, hogy megtalálja a szerencséjét, és ehhez a bányabejáratnál táncot ropó törpék meséi segítik hozzá, amiket észrevétlenül kihallgat. Legyőzi a tündérek öreganyját, megküzd a hétfejű sárkányokkal, nem is akárhogyan, fortéllyal kerekedik felül  az óriáson: nincs semmi, ami útjába állhatna!  Ráadásul a főnixmadár is őt segíti énekével, amely csupán minden ötszázadik esztendőben hallható...

A mesét egy világvégi halászfalu szélén kerekíti ki a mesetarisznyából mesemanó, hogy a falubeli gyerekeknek örömöt szerezzen vele.

Mesemanó ezúttal nem dimbes-dombos tájon vándorolt, hanem hatalmas, sík vidéken, ahol apró kavicsos homok őrizte lábnyomát, s a levegő sós permettel tele remegő párával takarta előle a láthatárt. Orra tele volt már a finom sós permettel, tarisznyája húzta a vállát, lába magától lépett úttalan utakon a végtelen homokban, amikor végre megpillantotta a tengert.

A tenger először nem is mutatta határtalan, éggel összeérő véghetetlen nagyságát, bizonytalan párák, ködök mögül sejlett valami csillanó tömeg, s mivel lábunk alól a napsugarak nem törnek elő, Mesemanó észrevette végre, hogy lefelé bámul maga elé, nem az égre. Elért hát oda, ahol ég és föld vize összeér, s kis halászbárkák sorát látta meg, amelyek elszórtan pöttyözték vitorláikkal a láthatárt.

- No, ha halászok dolgoznak, akkor a közelben halászfalunak is lennie kell – élénkült meg a manó, s vígan fütyörészve kapkodta lábát az egyre forróbb homokon.

De bizony jó ideig gyönyörködhetett még a hullámok játékában, a tajtékot vető habokban, a ki-kibukkanó halak megcsillanó testében, a sirályok bukórepülésében, a napsugarak csillámló, játszi táncában a víztükrön, mire valóban elérkezett a halászfaluhoz.

Ott azután igencsak tág teret talált ahhoz, hogy az összesereglett gyerekek elé kikerekíthesse a Mesetarisznyából Az elvarázsolt kastély meséjét. Szükség is volt rá, mindjárt meglátjátok!

Mesetarisznya aranyló napsugara, ezüst holdfénye és sejtelmesen megcsillanó tündérhaj-szövete földöntúli fényben ragyogott, amikor Mesemanó megoldva száját, elővarázsolta belőle a kastély meséjét. Minden gyermek lélegzetvisszafojtva leste a csodát, s akkor kívül termett a megoldott iszákon egy apró gyémántalma, amely vakító, szemkápráztató sugarakat szórt szerteszét, odébbgurult a fövenyen, s elkezdődött a varázslat: nőtt-növekedett, magasodott, csúcsosodott, épült-szépült, s az összesereglett nézők – mert néhány felnőtt is közéjük vegyült – szeme láttára csillogó-villogó, tornyos-bornyos, hatalmas, csodaszép, aranyos-ezüstös, ékköves, gyémántos palota emelkedett, s ahogy dukál: kacsalábon forgott. S azzal kezdetét vette a mese:

Hol volt, hol nem volt, azt biz' nem tudnám már megmondani, de az Óperenciás-tengeren biztosan túl, az Üveghegyen meg innen volt egyszer egy szegénylegény, aki nehéz munkával kereste kenyerét: elszegődött uraságokhoz árendába, művelte a földet, a hasznot félrerakosgatta garasonként, s kis házacskát akart belőle magának építeni, kerttel, művelni való földdel, ahogy az jár. Azután elvetődött vándorútján egy olyan faluba, ahol ugyan senkinek nem kellett napszámos, viszont volt a falu szélén egy kidőlt-bedőlt kalyiba, abban tengette napjait a falu mesemondója, aki csodálatos történetekkel tartotta jól a kíváncsiakat.

Meghallgatta a szegénylegény is a vén mesemondót, aki akkor épp a hegyek mélyén rejlő kincsekről mesélt, amelyeket csúcsos sipkájú, térdet verő szakállú, nagyerejű törpék vigyáznak, s aki oda elvetődhet, szerencsés ember, mert ha kilesi a törpék kincseit s kihallgatja holdtöltekor őket a bányabejárat mellett a tűznél ülve, amikor érdekesnél érdekesebb történetekkel szórakoztatják egymást, akkor olyan dolgokat tudhat meg, amelyek gazdaggá teszik nemcsak őt magát, hanem még unokáit is, meg azoknak az unokáit is. No, több se kellett a szegénylegénynek, elhatározta, hogy fölkeresi a távoli hegyek mélyén a törpéket, s kihallgatja meséiket.

Mogyoróvesszőt vágott, tarisznyájába süttetett volt utolsó helyén egy kis hamuba sült pogácsát, abból még hosszú útra is kitarthatott, s vizet merített kulacsába a falu kútjáról. Ahogy a kút káváján áthajolt, az alant sötétlő víz tükrén hirtelen megcsillant valami. Jobban odanézett, hát, a törpék bányabejáratát mutatta a kút mélye, s egy gunyorosan hunyorító, nagyszakállú törpét. A legény picit sem tétovázott, fejest ugrott a kútba, s ugyan jól tette, mert a víz kettévált előtte, s ő egy igen-igen mély gödörbe zuhant fejjel lefelé. Bucskázott egyet a legény, így a feje tetejéről a talpára került, úgy érkezett meg valahova, ami nem volt sem vizes, sem sötét: egy hegyvidéken kanyargó gyalogösvényre ereszkedett le, amit a hold fénye világított meg. Különös szélfúvás taszította hátba, így el is indult, amint kissé körülnézett. Rekettye- és mogyoróbokrok szegélyezték útját, ezüstösen csillantak itt-ott leveleik a holdfényben. Ment-mendegélt a kanyargó ösvényen a legény, s akkor egyszer csak halk, majd egyre erősödő énekszó, síp, dobogás ütötte meg a fülét.

Óvatosan rakta lábait, igyekezett nesztelenül megközelíteni a mulatozókat, gondolta, hátha azok a törpék lesznek azok, akikről a mesemondó beszélt volt. Szíve nagyot dobbant, mert ahogy lopakodva közel ért, a hold ezüstös sugarai egy bányabejárat tátongó, sötét üregére, s előtte lobogó tűz körül táncot ropó, nagyszakállú, vörös, zöld, kék, sárga, bíborszín süvegű, s ugyanolyan mellénykéjű és fekete nadrágos, piros csizmás törpékre estek. A törpék hajladoztak, topogtak, forogtak, tapsoltak ütemesen, mártogatták lábukat, figurázva toppantgattak, le-leguggoltak, fölugrottak, s igen vígan mulattak. Majd egyikük, egy fehérsipkás, sárga mellényű, zöldnadrágos törpe háromszor megfújta röviden a sípját, amire a többiek abbahagyták a kurjongatást, dobogást, forgást, s körülülték a tüzet. A fehérsipkás valami port szórt a lángokba, mire azok száz- meg száz színben fölsziporkáztak, s a törpék sorra mesébe fogtak. Sokan ültek, ott, sok érdekes és félelmetes, még annál is több rejtelmes dologról adták elő, amit megtudtak, de én nem mesélem el mindazt, amit a szegénylegény végighallgatott, csak azt, amelyiknek nyomán tovaindult. A középső törpe, amelyik háttal ült a legénynek, különös tájakról, s még különösebb épületekről mesélt, a legizgalmasabb egy kastélyról szólt.

- Utoljára – kezdte a történetet a törpe – egy kastélyhoz vetett el a jósorsom, amilyet emberi szem még nem látott. Az Óperenciás-tengeren, annak is a közepén kerekedik egy hatalmas, sziklatarajokkal szegélyezett kerekded sziget. Ennek közepén forog kacsalábon az elvarázsolt kastély, amiről még emberi fül nem hallott. A kastélyt egy tündérlány építtette, rokon népeink, a tündérmanók hordták hozzá össze a föld kincseit, a tündérlány fogta be bűverejével falaihoz a harmatgyöngyöket, ablakaihoz a gyöngykagyló gyöngyházfényét, borításához a csillagok fényének ragyogását, tornyainak díszítéséhez az ezüstös holdfényt, belső díszeihez a napsugarak csillanását, a szivárvány színeit, s az igézetek gyémántköveit. Ezeket mind az építést végző óriásnak adta át, s ráparancsolt, hogy tündérhajból, óriáslábnyomból, tigrishájból, tengeri csillag fényéből szőjön köré varázst, amely megvédi lakhelyét.

Az óriás föl is építette a kastélyt, falait kiverte harmatgyönggyel, ablakaihoz gyöngykagyló gyöngyházfényét használta föl, kívül beborította az egész épületet csillagfény ragyogásával, belül napsugarak csillanásával, szivárvány színeivel váltakozva. Ezeket kiverte az igézetek gyémántköveivel, tornyait ezüst holdsugárral díszítette, pazar bútorokat kerített minden termébe, szobájába; ezerfényű, míves csillárokat aggatott föl, varázstükrök százszorozták a falakról a fényt, süppedős bíborszőnyegek fedték a mozaikpadlót mindenütt, mennyezetes, földig elfüggönyzött nyoszolya várta a tündérlányt.

A szivárványteremben pedig fölállította a trónt.

Konyháját fölszerelte minden égi s földi jóval, mert bár minden óriás tudja, hogy a tündérek nem élnek közönséges emberi étkekkel, vendéget azért fogadhatnak…

Amikor kész lett, a tündérlány megjelent, hogy átvegye új lakát, s elbocsátotta az óriást. Az óriás megkérte bérét: egy gyémánthegyet kért a kastélyért, amely a föld gyomrától egészen az égig emelkedik, de a tündér sokallta a fizetséget, s elkergette az óriást.

Akkor az óriás bosszút esküdött a tündérlány ellen: kacsalábra helyezte a kastélyt, s bűbájt bocsátott rá, mert nemcsak a tündérek képesek a varázslatra, hanem az óriások is. A bűbáj átjárta a kastélyt, megigézte, sejtelemmel vonta be, s magába zárta a tündérlányt. Kapuinak szárnyaira őrül ültetett egy-egy hétfejű sárkányt, összesen huszonnégyet, mert tizenkét kapun át lehetett megközelíteni a tündért. A tündér pedig forog-forog kastélyának rejtekében, s nincs az a fortély, az a varázslat, az az igézet, amely megállítaná a forgást. Ám ha mégis sikerülne, akkor meg kellene a behatolónak küzdenie a huszonnégy hétfejű sárkánnyal, s ha ez is sikerül, ami valószínűtlen, akkor még le kell győznie a bosszúálló építőt, az óriást is, ami lehetetlen emberfia számára, hiszen a lábujja körmének nyoma tengert jelent számára, s maga a tündér sem bírt el véle.

Ráadásul az Üveghegyre kellene először is fölmásznia a dőre szabadítónak, mert annak ormán fészkel a tűzmadár, akinek éneke minden ötszáz évben hallható, s ha annak dallama bevonja azt, aki a tündérlányt meg akarja szabadítani, akkor juthat el a szigetre, másképp sose.

- S te hogy kerültél oda?

- Hát úgy, ahogy mondtam! Azaz – vakarta meg fejét a törpe sipkája alatt – ezt a nagyapám öregapja mesélte, s az is a saját ükapja meséjét adta tovább. Most fog letelni az ötszáz esztendő, s elég az hozzá, hogy aki elér a kacsalábon forgó elvarázsolt kastély elé, annak el kell mondania a következő varázsmondókát háromszor:

Kastély, kastély, rejtekedből
Mutatkozz meg sejtelemből,
Nyílj meg nekem igézetből,
Állj előttem tündérestől,
Bocsáss beljebb seregestől!

- De hát miféle sereggel kell odajutni?

- A tündérek öreganyjához kell elszegődni inasnak, aki az óriások varázs-tanítója, s tőle kell kérnie annak a láthatatlan segítősereget, aki az elvarázsolt kastély tündérét meg akarja szabadítani. De egy esztendei szolgálatért nem szabad mást kérnie, mint a láthatatlan segítők seregét, különben akár el se induljon a kastélyhoz az, aki a tündérek öreganyjához elszegődik – titokzatoskodott a törpe. – S még az is nagyon fontos, hogy ha bebocsátást nyer a kastélyba, s az megáll végre forgásában, nem szabad megérintenie semmit, míg a szivárványterem trónján meg nem leli a tündérlányt, s el nem mondja a következő ráolvasást:

Tündér-bűbáj, tündérvarázs,
Eleven légy, mint a parázs!
Töltekezz föl égiektől,
Szabadulj meg önzésedtől!
Itt van, ím, a tündér-tavasz,
Vesd le végre láncaidat,
Légy hát megújultan szabad!

Majd ekkor a sejtelmek igézete lehull a tündérről, s szabadítója kincsekhez juthat, de nem mindegy, mit kér. A tündérlány fűt-fát ígér cserébe: kincset, pénzt, aranyat, drágaköveket, gyémántot; de aki okos, ha sikerült kiszabadítania a tündért, csakis egyet kérhet tőle, s az a világon a legnagyobb kincs: a hajpántját, ami közönséges selyemszalagnak látszik, ám nem az: akinek az birtokában van, soha többé nem lesz sem éhes, sem szomjas, sem szegény: minden napsugár, amely rávetül, minden holdfény, a csillagok ragyogása varázserőt ád annak a selyempántnak, s birtokosa bármekkora kincshez hozzájut, mindig gazdag marad, s ha fejére illeszti a pántot, megleli igaz társát is, s a boldogságot.

- De nem mondtad, hogy a tündérnek társa volna…

- Nem biz', mivel a kastélyba akart keresni társat maga mellé, de méltatlannak bizonyult, s immár ötszáz esztendeje vár szabadítójára.

- Hát ez igen érdekes történet! – jelentették ki a törpék. – Csak arra kell ügyelnünk, nehogy valami ostoba emberfia megtudja, hadd szenvedjen csak a tündér még ugyanannyit, mint eleddig!

- Nono – dörmögte a szegénylegény -, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam!

A törpék eloltották a tüzet s nyugovóra tértek, a szegénylegény pedig útnak indult. Eltökélte magát, hogy megkeresi a tündérek öreganyját, szolgálatába áll, kitanul minden igézetet, s megszabadítja az elvarázsolt kastély tündérét. Igen ám, de merre találja vajon a tündérek öreganyját? Gondolt egyet, odament a nemrég kioltott tűzhöz, hátha talál egy zsarátnokot, s vándorbotjával a hamuba kotort. Hát, ahogy megpiszkálta a hamut, fölizzott a zsarát, s izzása bevonta a szegénylegényt, majd fölemelte, s röpült a messzeségeken át, míg egyenesen a tündérek öreganyja elé le nem szállott.

Akkor ott a varázslótudomány minden apró csínját-bínját kitanulta, három napra – ez volt akkoriban az esztendő – szolgálatába állt, majd fizetségül kérte a láthatatlan segítősereget. A tündérek öreganyja a legény szemébe fúrta átható pillantását, hogy kitudja, mire kéne az neki, de nemhiába tanult ki mindent a legény, állta a pillantását, s kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki más fizetség nem kell, mint a láthatatlan segítősereg. Mit volt mit tenni, a boszorka sóhajtva intett, s a legényt körülvette a láthatatlan segítők serege. Akkor elindult kíséretükben az Üveghegyhez, s épp amikor a csúcsára ért, akkor kezdett dalába a főnix a fészkén. A dallam bevonta a szegénylegényt, s elröpítette az Óperenciás-tenger közepén lévő kerekded szigetre, egyenest a kastélyig. Láthatatlan segítőserege a dallamba kapaszkodva követte őt. Ott leereszkedtek, s akkor a szegénylegény elmondta az elvarázsolt kastély varázsigéjét:

Kastély, kastély, rejtekedből
Mutatkozz meg sejtelemből,
Nyílj meg nekem igézetből,
Állj előttem tündérestől,
Bocsáss beljebb seregestől!

Ám az igézetre a kastély kacsalába még gyorsabban forgott, mint annak előtte, a tündér belül már egészen elszédült. Akkor a szegénylegény másodszor is elmondta az igéket, s végre lassúdott a forgás. Mire harmadszor is elmondta a varázsigét, addigra megállt a kastély. Igen ám, de ekkor kettesével rohantak a pikkelyes-karmos, hatalmas, lángot fújó hétfejű sárkányok a szegénylegényre! Ő meg elmondta a hétfejűek elleni bűbájt:

Egy, kettő, három, négy,
Hétfejűből egy se légy!
Távozz innen, rusnya sárkány,
Megbabonáz varázsármány.
Egy, kettő, három, négy,
Hétfejűből egy se légy!

mire azok mintegy varázsütésre eltűntek. Akkor megdöndült a föld, majd megnyílt, s a tündért bosszúból megigéző óriás állt a szegénylegény elé. Akkora volt, hogy az égig nyúlt, egyetlen lépéssel hét mérföldet lépett át, ereje, mint a szikláké.

A láthatatlan segítősereg azonban bebújt az óriás ruhájába, s apró bolhaseregként ugrándozott testén addig, míg az óriás könyörgőre fogta:

- Nem bántalak, te legény, csak szabadíts meg!

- Az még nem elég, vedd le a varázst a kastélyról és a tündérlányról is, s többé ne merészeld háborgatni! – parancsolt rá a legény.

Az óriás levette a bűbájt a kastélyról, s az sejtelmes ködökből teljes pompájában bontakozott ki: gyöngyházfény ablakai csillogtak, falai ragyogtak, tornyai szórták a fényt, s az óriás letérdelt a legény elé:

- Soha többé nem háborgatom a tündért, csak szabadíts meg, kérlek! – s közben egyre vakarózott.

Akkor a legény intett egyet, mire a láthatatlan segítősereg eltűnt az óriás testéről, s őt magát elvitte onnan oda, ahonnan nem háboríthat többé senkit: az Üveghegy gyomrába.

A szegénylegény föllépdelt a hetvenhét grádicson a palotába, s szeme-szája elállt a szertelen ragyogástól, ami bent fogadta. Mert a falak ezüsttel, arannyal gazdagon csillogtak-villogtak, gyémántok díszlettek, süppedős szőnyegek vezették a szivárványteremig. Meg akarta simítani a szemkápráztatóan ragyogó falakat, de szerencséjére eszébe jutott, amit a törpe mondott, s visszahúzta kezét.

A szivárványterem közepén állott a trón, azon ült lenyűgözve a tündérlány. Csodaszép volt, sejtelmes, bűvös-bájos, de szenvedett, mert az óriás ugyan megszabadította a bűbájtól, amit rábocsátott, de egykori önzése még mindig megkötötte súlyos láncokkal.

Akkor a szegénylegény eléállt, s elmondta a szabadító igét:

Tündér-bűbáj, tündérvarázs,
Eleven légy, mint a parázs!
Töltekezz föl égiektől,
Szabadulj meg önzésedtől!

Itt van, ím, a tündér-tavasz,
Vesd le végre láncaidat,
Légy hát megújultan szabad!

S csoda történt: a tündérlány megrázkódott, megelevenedett, láncai lehulltak, s megszabadult. Ahogy megszabadult, úgy pedig fölvette valódi alakját is, amely oly ragyogó szépséges volt, akár az égi szivárvány, s tündérhaját, mely sarkáig omlott alá, homlokán selyemszalag fogta át, színjátszó, pompázatos szalag, tündöklő fényű; ruhája légies volt, ő maga csodaszép tündérlány.

- Köszönöm, hogy megszabadítottál, szegénylegény. Hálából gazdaggá teszlek. Kérj tőlem, amit csak akarsz: kincset garmadával, pénzt, drágakövet, aranyat, gyémántot: nem sajnálom, mert hosszú és nehéz szenvedéstől szabadítottál meg!

- Köszönöm, csodaszép tündérlány, de csupán egyet kérek tőled: add nekem a selyemszalagot, amely leomló hajadat övezi homlokodon!

- Kérj bármi mást, legény, azt az egyet nem adhatom!

- Márpedig nékem más nem kell, csak a selyemszalag hajadból! – makacsolta meg magát a legény.

A tündér szabódott, húzódozott, nem akart megválni tőle, mert tudta, hogy akkor nem marad elég kincse ahhoz, hogy meglelje neki rendelt társát. Ezért bűvöletet bocsátott a legényre, de nemhiába tanult az varázsmesterséget a tündérek öreganyjától, s nemhiába vonta be a tűzmadár énekének dallama, mert most ő bocsátott a megszabadított tündérlányra varázslatot, s megigézte. S az igézetnek köszönhetően megértette a tündér, hogy megtalálta, akit keresett.

Akkor leoldotta homlokáról a selyempántot, fölövezte vele a szegénylegényt, s mindketten átváltoztak: a tündérlány olyan lett, amilyen mindig is kellett legyen: csodás, bűbájos, gyönyörű, s önzetlen. Az ifjú pedig tündérré vált. Nemsokára egybekeltek, s a kastély falaiból mennyei szépségű muzsikaszó áradt, oly csodálatos, amely balzsam a szívre.

Így érte el vágyait a szegénylegény, s a boldogságot a tündérlánnyal, aki soha többé nem volt önző.

A halászfalu gyermekei szájtátva lesték, ahogy Mesemanó visszaterelte a mesét a Mesetarisznyába, majd megvendégelték jóféle hallevessel a halászok. A kondér kiürült, a manó pedig tovább indult.

Jóllakott hallal, levessel, szálkát talált egész sereggel, s azokat mind elhajigálta útjában. Ha az utolsó szálkát megőrizte volna, az én mesém is tovább tartott volna!

J. W. Cassandra, 2010. 05. 28.

Minden jog fenntartva. ©