J. W. Cassandra:
Az okos fiú meg a medve
"Az okos fiú meg a medve" című mesém a "Mesemanó meséi" című meséskönyvem egyik meséje. A kismanó vándorútja során "a kerek erdő legkerekebb tisztására" érkezik egy házikóhoz, ahol a gyerekeknek a mesetarisznyából ezt a mesét kanyarítja elő.
A mese főhőse egy favágó legkisebb fia. A favágó felesége, három fiú édesanyja hirtelen megbetegszik, mégpedig háromszor egymás után. Különleges gyógyírt kell megtalálnia és elhoznia számára a három fiúnak, hogy meggyógyulhasson. Azonban csak a legkisebb az, akinek a három különleges gyógyírt sikerül megtalálnia, és az ezek nyomán felmerülő próbákat kiállnia, mégpedig eszessége segíti abban, hogy sikerrel járjon. Három ízben kell egy medvét nyomon követnie, és olyan feladatokat megoldania, amelyek fortélyos elmét, bátor embert kívánnak. Hogyan jár túl az okos fiú a medve eszén, és mi történik vele, azt a meséből megtudhatod!
Jó szórakozást kívánok a meséhez!
Mesemanó a kerek erdő legkerekebb tisztására érkezett a mesetarisznyával a vállán, és ott egy kis házikót talált. A házikóban egy család élt, körükben sok gyerek: a saját gyerekeik és azok, akik nap mint nap el szoktak ballagni a kerek erdő legkerekebb tisztására, hogy pajtásaikkal játsszanak. Most is a tisztáson bukfenceztek, futkároztak, amikor a kismanó megérkezett. Először észre sem vették, de annyira furán kapkodta vékony manólábát, és olyan mulatságosan fintorgott rájuk, hogy abbahagyták a futkározást. Akkor Mesemanó megrázta a varázslatos mesetarisznyát, és a következő mese került elő a száján:
Hol volt, hol nem volt, az biztos, hogy valahol a hegyekben volt egy szegény favágó. Ennek a szegény favágónak volt három fia meg egy felesége.
A felesége egy szép napon hirtelen ágynak esett és így jajgatott:
- Jaj, jaj, édes uram! Már bizony meghalok, ha nekem édes málnát nem hozol tüstént!
Hej, elbúsult a szegény favágó: honnan szerezzen ő málnát, mert azt elfelejtettem mondani, hogy tél volt, kemény, farkasordító hideg. A fiai közül a legkisebb azonban így szólt:
- Édesapám, egyet se búsuljon, majd hozok én málnát édesanyámnak, csak addig tartsák benne a lelket!
Azzal fölkerekedett, egy iszákot a vállára vetett, és elindult. Ment, mendegélt, míg egyszer csak a hegygerincen a hóban medvenyomokat nem látott. A medve ugyan téli álmot alszik, de néha ki-kinéz a nagyvilágba, hátha talál magának valami csemegét.
No hát, lesbe állt a favágó legkisebb fia, várta, hogy előjöjjön a medve. Várt-várt már három napja, egyszer csak brummog-zörög: jön a mackó! A favágó legkisebb fia elbújt jól, nehogy észrevegye a medve, aztán a nyomába eredt: a medve egyenesen a málnabokros hegyoldalhoz csörtetett, ott két lábra állt, és ráfújt a behavazott bokrokra. Hát, lássatok csudát! A hó elolvadt és szempillantás alatt teli lettek az ágak érett, sötétpiros málnaszemekkel! A medve vígan lakmározott belőle, hatalmas mancsával hihetetlenül ügyesen szemelgette a gyümölcsöt. A favágó legkisebb fia magában így rimánkodott:
- Édes istenem, ha már elvezettél ehhez a málnához, segíts, hogy a medve hagyjon is rajta, hogy édesanyámon segíthessek vele!
Hát, amint fohászkodott, mintha csak hallotta volna a medve, lomhán megfordult és elcammogott.
A favágó legkisebb fia, uzsgyi! szaladt is a bokrokhoz, és már szedte is a málnát az iszákjába! Alig volt három-négy szem az ágakon, amikor a medve visszatért: torkoskodni akart még egy kicsit.
No, most mit csináljon a favágó legkisebb fia? Az iszák teli volt; gondolt egyet, a felét a mackó elé borította a hóra:
- Egyél, medve pajtás! – azzal nyaka közé szedte a lábát, inalt minél messzebbre. Szerencsére a torkos mackó a málnát választotta, így a favágó legkisebb fia hamarosan hazaért a fél iszák málnával, adott belőle édesanyjának, aki meg is gyógyult tüstént.
Telt-múlt az idő, egyszer csak újra ágynak esett a favágó felesége.
- Jaj, jaj, meghalok, ha vadmézet nem ehetek! – jajgatott.
A favágó két idősebb fia csak nézett tanácstalanul, az apjuk szintúgy, de a legkisebb fiú hálót szőtt jó sűrűre, vett egy bödönt és elindult.
Ment, mendegélt, addig, míg a havon medvelábnyomokra nem bukkant. Akkor megint óvatosan elbújt és várt a medvére. Három nap múlva meg is jelent nagy mormogással, zörgéssel, és egy keskeny csapáson törtetett az erdő sűrűjébe. A favágó legkisebb fia mindenütt a nyomában. A mackó egy igen-igen vén, hatalmas odvas fához tartott. Fölmászott és az odúból mézet szedegetett mancsával. Hangosan leszopogatta, újra szedett, amíg csak jól nem lakott. Akkor lemászott a fáról és elégedetten dirmegve-dörmögve elcammogott.
A favágó legkisebb fia rejtekén rejtőzött egy egész napot meg egy éjszakát, akkor látta, hogy nem jön vissza a medve, és ő is fölmászott a fára. Ám mielőtt fölmászott volna, a sűrű hálót magára borította, nehogy megszurkálják a vadméhek, ha mézet merít.
Azzal a bödönt csordultig merítette. De a vadméhek nem bántották: dermedten várták, hogy kitavaszodjon.
A favágó legkisebb fia lemászott és hazafelé indult volna, amikor a medve újra fölbukkant. A fiú hirtelen kiöntött egy fatönkre a mézből, a mackó nekiállt nyalogatni, a fiú meg uccu neki, fuss! úgy futott hazáig, hogy a lába se érte a földet. Otthon az édesanyja evett egy kanálka vadmézet, és nyomban meg is gyógyult.
Örültek, hogy már nincs semmi baja, vágták a fát, és javában eladogatták, amikor a favágó felesége hirtelen újra megbetegedett.
- Jaj, jaj, ha nem hoztok nekem pisztrángot, nem élek tavaszig! – siránkozott.
Megint nézett egymásra a favágó és a két idősebb fia, de nem tudták, honnan szerezzenek pisztrángot. Ismét a legkisebb fiún volt a sor, hogy segítsen édesanyján.
A fiú fogott egy halászhálót meg egy vödröt, és elindult. Most már egyenest a medve hegyoldalához tartott. Amikor odaért, elrejtőzött, és várt. A mackó meg is érkezett: most egy sebes folyású, tiszta vizű hegyi patakhoz csörtetett. Ott annak fölső folyásánál léket ütött mancsával a jégbe, ami alatt csörgedezett a patak vize, és órákon át leste. A favágó legkisebb fia követte elrejtőzve, és figyelte. A mackó egyszer csak gyorsan lecsapott mancsával, és már ette is a pisztrángot. Aztán újra, addig, míg jól nem lakott. Akkor nagy csörgéssel-zörgéssel, brummogással elment.
A fiú várt: egy egész éjszakát a patak mellett töltött búvóhelyén, hátha visszajön a bundás pisztránghalász. De az nem jött. Akkor előmerészkedett a fiú, a lékhez ment és hálóját belemerítette az átlátszóan tiszta vízbe. Már ficánkoltak is benne a pisztrángok! Berakta őket a vödörbe, és épp indult volna, amikor hirtelen előtte termett a medve. Már annyiszor látta volt, hogy azonnal tudta: ez az ő medvéje.
És akkor a medve megrázkódott, és szépséges tündérlány állt az ámuló fiú előtt.
- Egy gonosz varázsló elvarázsolt, hogy addig medveként éljek, míg egy szegény fiú háromszor meg nem les egy télen, amikor málnát szemelek, vadmézet eszegetek, és pisztrángot halászok – mesélte el szomorú sorsát a szépséges tündérlány. – Te most megszabadítottál, és hálából a feleséged leszek! – fejezte be.
Azzal elröpítette a favágó legkisebb fiát apja kunyhójához, ott elkészítették a jóféle halászlét a favágó feleségének, aki egy kanálka hallevestől menten végleg meggyógyult. Nem is lett többet beteg egész hátralévő életében!
A tündérlány meg szép kőházat varázsolt a kunyhó helyébe, aztán fölkerekedett egy felhőre a favágó legkisebb fiával, és tündérpalotájába vitte. Ott összeházasodtak, és boldogan élnek ma is, ha meg nem haltak.
- No, ideje tovább indulnom! – szólt Mesemanó, azzal visszaterelte a mesét a tarisznyába, és fölkerekedett. A kerek erdő legkerekebb tisztásán pedig még sokáig integettek utána a gyerekek. Ő azóta már messze jár, talán lassan felétek indul a mesetarisznyával a vállán.
Holnap legyen a ti vendégetek!
2005. 12. 29., J. W. Cassandra
Minden jog fenntartva. ©