Ez a versem az Öntudatra ébredt Örökkévalóság I. kötet Csillagok Könyve ciklus első verse, ha a nyitóverset nem számolom. A létről, a létbe lépésről és a csillagok által kirajzolt végtelen, örök útról szól. A mértékről, amely nem földi. Az útról, amely végtelenségével az örökkévalóság csarnokáig ível. A lényről, aki számára az út kiméretett, s akinek nincs más választása, mint létbe lépni.  Még 2011-ben írtam.

Ki létbe lép, annak fölfénylik
A csillagok útja;
Kire vár emberlét, annak kiméretik
Az utak hossza.
Lépj létbe, indulj! Csillagkönny csordul
Lábad elé, fejedre záporoznak szikrái,
Ideje létformákba szállni…
S ha ideje eljő majd újra,
Fölfelé indul létednek útja;
Fölszikráznak akkor néked a csillagok,
Fényük kirajzolja azt, aki ÉN VAGYOK [1].
S lépj akkor ösvényük szikrázó útjára,
Bátor légy, ne gondolj veszélyre, súgása
Ne érje el füled,
Indulj sötét tömegen, ragyogó fényeken tova,
Sarkantyúzd meg lovad, röpítsen oda,
Hová lépteid helyett légbe szállsz,
Csördüljön füledbe csillagok ostora:
Itt az idő, indulj, fénylő lét vár: csoda…
Ki létbe lép, annak fölfénylik
A csillagok útja;
Kinek kimérték mértékét, annak fölragyog
Az örökkévalóság csarnoka…
Így visz hol emberi, hol tündéri
Létbe, csodavilágba csillagok
Végtelen útja…

2011. 01. 14., J. W. Cassandra

[1] A Legfelsőbb Lény

Minden jog fenntartva. ©