J. W. Cassandra:

Égi-régi, furcsa társak

"Égi-régi, furcsa társak": ezt a verset írtam legutoljára. Az előző, "Az Igazak elhívása" is ugyanazon a napon látott napvilágot, az időbeli eltolódás annyit jelent, hogy az előzőleg feltöltött verset hajnalban írtam, a jelenlegit pedig késő éjjel. Az Égi-régi, furcsa társak című verset az ez után közzétett Hulló szikra című verssel együtt a XIII., "Tízezerszeres Nap" című kötetem "Hódolok áldozó, tiszta Fénynek" című ciklusába raktam. Így a vers az áldozathozatal és a tiszta fény jelentésárnyalatával is színeződik. Mivel ez a legutolsó versem ezidáig, az Újdonságok menübe rakom.

Az Égi-régi, furcsa társak című vers nosztalgikus hangvételű, és a feledett égi eredetről szól. A feledés voltaképpen a célra és a valahai eredetre egyaránt vonatkozik: nem tudjuk, merre tartunk, csak az út örök, és nem emlékszünk már mennyei eredetünkre sem: "feledtük szárnyunk". Az angol változatban a szárny helyett az szerepel szó szerint, hogy "elfeledtük, merre menjünk, és elfeledtünk repülni".

A második versszakban a dualitás jelenik meg: a versbeli pár a legendák "átkozott"-ja, ugyanakkor a legendák "áldott"-ja is, aki a végtelen útján lépdel. Az "átkozott" kijelentő módban van, azaz a lírai én számára ez a bizonyosság. Az "áldott" kérdőmondatban szerepel, ami a bizonytalanságra utal. Az út, amin a pár jár, végtelen. Az angol változatban ezt egy jelző is kiegészíti: "starry", azaz csillagos. A két változat együtt egy kozmikus távlatokba vesző, végtelen, örök utat rajzol ki, amelyen a pár egyre csak megy. A verset a lírai én hozza közel, teszi személyessé, az olvasót is bevonva azzal, hogy többes szám első személyben szól hozzá.

Megyünk egyre egy égi-
régi, furcsa úton:
Feledtük, merre tartunk,
s feledtük szárnyunk.

És egyre csak lépdelünk
együtt, mi, az égi-régi pár –
Az átkozottak vagyunk,
akikről a legenda körbejár.

Vagy áldottak, lépdelünk
a végtelen útján?
Nem tudjuk, csak megyünk:
repülni feledtünk már.

2025. 11. 18., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©