J. W. Cassandra:

Mese a jó medvéről

Mese a jó medvéről: ez a mese volt az első, amit leírtam azok közül, amiket kitaláltam. Eredetileg több változata is létezett, de azok időközben elvesztek. Ez a legkedvesebb mesém, mert a gyerekeimnek találtam ki valamikor, nekik meséltem először.

Egy kislány hüppög a bokrok alján, amikor Mesemanó arra vetődik vándorútján. Elvesztette a játékmackóját, azt keresi. Mesemanó vigasztalásul elmeséli neki a jó medvéről szóló meséjét, elő is kanyarítja a mesetarisznyából - hátha ezalatt megkerül a tekergő játékmackó is! Hogy milyen a jó medve, azaz Medvepapa, az a meséből kiderül. Ahogy az is, ki alszik valójában téli álmot, és milyen a kis bocsokkal játszani. Aki pedig szamócapudinghoz kap kedvet a mese alatt, annak biztosan főz az anyukája!

Jó szórakozást kívánok a meséhez!

Mesemanó vígan dalolva bandukolt az úton, amikor egy kislányt vett észre a bokrok alján, aki ott ült és sírt.

- Miért sírsz? – kérdezte tőle.

- Mert elvesztettem a mackómat – hüppögte a kislány.

- Ne búsulj, mutatok neked egy mesét a jó medvéről, hátha a te mackód is előkerül közben! – s már elő is kanyarította a következő mesét a mesetarisznyából:

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis medvebocs a szüleivel és a testvéreivel. Ez a medvebocs nagyon szeretett volna az arra csak néha tévedő kirándulókkal és gyerekekkel játszani, de ha nagy ritkán voltak is ilyenek, azok mindig megrettentek a hirtelen eléjük bukkanó bocstól.

Telt-múlt az idő, s a kis bocsból nagy medve vált. Ő is családot alapított, külön barlangot keresett magának és családjának. Ebben a barlangban sokan elfértek, tágas és jó meleg volt. A mi medvénknek sorra születtek a kis bocsai, akik szintén szerettek volna az ember-gyerekekkel játszani. A mi régi kis bocsunknak már öt kis bocsa éldegélt a tágas új barlangban, amikor egy királyfi érkezett vándorútján a sűrű, sötét erdőhöz.

Az erdő szélén egy vastag törzsű fához kötötte a lovát, lecsatolta kardját és elindult befelé a rengetegbe. Ahol ösvényt sem látott, ott kardjával vágott utat. Hosszú-hosszú ideje mendegélt már így, éhes is volt, szomjas is, és bizony kimondhatatlanul elfáradt. Amikor épp azon gondolkodott, hogy visszafordul és szégyenszemre feleségnek való nélkül kullog haza, hirtelen napfény vakította el; egy gyönyörű kis tisztáson találta magát. A bokrok alól piros szamócaszemek csábították, selyemfű hívogatta pihenésre. Amikor azt kereste, hol is telepedjen le, hirtelen egy hatalmas medve bukkant föl előtte a semmiből – legalábbis a királyfi nem látta, honnan. A medve így szólt hozzá:

- Ne félj tőlem, királyfi, én ebben az erdőben élek születésem óta és nem bántok soha senkit. Látom, elfáradtál, biztosan meg is éheztél. Gyere velem a barlangomba, ott kapsz enni-inni és pihenhetsz is kedvedre!

A királyfi már épp a kardjához kapott, mikor a medve megszólalt, de a szíves szavak hallatán elcsodálkozott és végül is követte a medvét a barlanghoz. Nem kellett messzire menniük, egyszer csak egy tágas barlang hívogató nyílása előtt álltak meg.

- Kerülj beljebb, királyfi! – hívta be a medve, és ekkor a királyfi megpillantotta a kis bocsokat, akik orgonasípokként sorakoztak föl és kíváncsian lesték őt, anyjukkal a hátuk mögött. Medvepapa intésére azonban utat adtak, és Medvemama megkínálta a fáradt vendéget egy kis valódi medvecsemegével: áfonyával, szamócapudinggal, mézzel traktálta, és ribizliszörpöt öntött hozzá egy faháncsból készült pohárba. A királyfi igencsak elámult a tányér láttán is: hatalmas lapulevelek voltak a medvecsalád tányérjai.

Aztán a szíves kínálásra csak nekilátott derekasan, és mindent megevett. A kis bocsok is lakmároztak mellette, majd megmutatták a királyfinak, hol pihenheti ki fáradalmait. Ő alaposan kipihente magát, s faggatni kezdte a medvéket:

- Hogy lehet az, hogy nem akartál engem azonnal fölfalni, amikor találkoztunk? – kérdezte Medvepapától.

- Az úgy volt, hogy amikor még kis bocs voltam, mindig szerettem volna az emberek gyerekeivel találkozva játszani, de ők féltek tőlem és kerültek. Így elhatároztam, hogy bebizonyítom: jó medvék is élnek. A családom ugyanígy gondolja. Te vagy az első, aki végre erre járt, így hát meghívunk téged egy egész évre, maradj velünk, és ha majd tovább indulsz, mesélj rólunk másoknak is!

Így is történt: a királyfi szíves-örömest elfogadta a meghívást. Ott élt a jó medve családjával egészen őszig, segített nekik mézet gyűjteni a vadméhektől, szamócát befőzni Medvemama-módra, illatos füveket szárítani, és közben rengeteget játszott kis barátaival, a bocsokkal.

Egyszer csak azonban beköszöntött az ősz, aztán a tél, és a medvecsalád téli álomra hajtotta fejét. A királyfi is kapott egy kényelmes ágyat, mellé készített a figyelmes Medvemama egy kancsó ribizliszörpöt, mézet és pudingot, hátha nem alussza végig a telet a királyfi. Ha fölébred, legyen mivel jóllaknia! A királyfi pedig a barlang bejárata elé kötötte kardját, közelébe húzta ágyát és a medvékkel együtt álomra hajtotta a fejét. Medvemama azonban hamarosan furcsa, szokatlan zajra riadt: éktelen hortyogás rázta-remegtette a barlangot. Föl is rázta Medvepapát és kiküldte, nézze meg, mi okozza ezt a furcsa zajt. Medvepapa kicammogott egészen a barlang bejáratáig, közben ellenőrizte mélyen alvó csemetéit is, s végül a királyfit találta a hortyogás forrásának. Nem kellett neki sem a szörp, sem a csemege, észre sem vette, hogy Medvepapa költögeti, hortyogott rendületlenül tovább. Már a kis bocsok sem tudtak aludni a vendégtől, együtt őrizte tehát álmát a medvecsalád: Medvepapa, Medvemama és az öt kis bocs sorjában. Az idő azonban szerencsére nem áll meg!

Eljött a tavasz, zsenge fű hajtott ki a sűrű erdőben, virágok dugták elő fejüket, a fák ágain rügyek pattantak ki, madarak csiviteltek újra. A királyfi még mindig aludt és hortyogott. Ekkor egy raj méhecske döngicsélt el a barlang előtt, és mézillatot sodort a szél. A királyfi orra megmozdult: még alvás közben beleszimatolt a levegőbe, majd dörzsölgetni kezdte a szemét:

- Ej, de sokáig aludtam!

- Sokáig bizony! – dörmögte álmosan Medvepapa, és elmesélték neki, hogyan virrasztották át a telet. A királyfi módfölött csodálkozott, bocsánatot kért mindannyiuktól, megköszönte a szíves vendéglátást és szedelőzködni kezdett: fölkötötte kardját, utolsót hancúrozott a bocsokkal, és megígérte, hogy később is meglátogatja majd őket. De addig is mindenkinek elmeséli, hogy ebben a sűrű rengetegben él egy jó medvecsalád; és integetve elindult oda, ahová még érkezésekor kötötte a lovát. Meg is találta, mert ez az erdő varázserejű erdő volt. Fölkapott a nyeregbe és elindult, hogy megkeresse azt a királylányt, aki elhiszi neki, hogy nemcsak gonosz medvék élnek, akikről a mesék szólnak.

Rövidesen meg is találta, hatalmas lakodalmat csaptak, és a jó medvecsaládot ültették a díszhelyre maguk mellé a vacsorán.

Itt a vége, fuss el véle!

Amire a jó medve családostul visszacammogott a mesetarisznyába, és Mesemanó gondosan bekötözte a száját, a bokor alján ücsörgő kislány már rég megvigasztalódott, s hogy, hogy nem, játékmackója is megkerült: boldogan ölelte magához.

- Máskor vigyázz rá jobban, most pedig indulj haza, már biztosan várnak otthon! – intett búcsút a kislánynak, aki csillogó szemmel szaladt haza, copfjában libegett a szalag utána.

Mesemanó pedig elégedetten folytatta útját, hogy a mesetarisznya meséit az arra érdemesekhez mindenhova híven elvigye, ahogy Mesetündérnek megígérte volt.

Már egész közel jár, hallgassátok közelgő lépteit!

Valamikor 1995 körül, J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©