Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy csodaszép tündér egy forrás mellett, amelynek Mesék Forrása volt a neve. A forrás azért kapta ezt a nevet, mert víz helyett folyton újabb és újabb mesék buzogtak föl belőle. A csodálatos tündér napsugár aranyából, holdsugár ezüstjéből és aranyló hajának selyméből szőtt egy varázslatos tarisznyát: csillogott-villogott, ékkövekkel volt kirakva, és hatalmas hely volt benne. A tündér fogta a tarisznyát, és egymás után eregette bele a Mesék Forrásából előcsobogó meséket. Mikor mindet összegyűjtötte, varázspálcájával rásuhintott a forrásra, és az kiapadt. A helyén pedig keletkezett egy gyémántos-aranyos, kacsalábon forgó palota, ott pedig a számlálhatatlanul sok szoba közül a legkisebben rejtőzött egy manócska. Ezt a manócskát csípte fülön a Mesetündér, és nyakába akasztotta a varázslatos mesetarisznyát.

- Menj, Mesemanócska, és keresd föl az emberek hajlékát! – mondta neki. – Ha olyan házra akadsz, ahol gyerekek vannak, hallgass bele a mesetarisznyába, és egy mesét engedj ki a gyermekek szórakoztatására. De vigyázz, amikor a mesének vége, fogd és rakd vissza a mesetarisznyába, nehogy elkóboroljon! – figyelmeztette Mesetündér a manót.

A manó bólintott, hogy érti, és elindult. Ment, mendegélt erdőn-völgyön, folyókon, hidakon át, míg egy apró, tapasztott falú viskóhoz nem ért. Itt aztán volt ám kinek mesélni! Visítozó gyerekhad rohangászott föl-alá, kergették egymást a viskó körül.

- Figyeljetek jól, gyerekek – szólította meg őket Mesemanó -, ha jók lesztek, mutatok nektek valami érdekeset!

Azzal megrázintotta a mesetarisznyát, és fülelt: vajon melyik mese akar belőle kikerekedni? A gyerekek is várakozva lestek, és akkor hirtelen kidugta a fejét egy mese: A csodapalota meséje.

A felnőttek is csak ámultak-bámultak, mert ők sem láttak még ilyet:

A csodapalota hirtelen kikerekedett a mesetarisznyából, és ragyogott, mint a Nap, aztán egy szemvillanás alatt átváltoztatta a rogyadozó viskót csodálatos kastéllyá.

Sereglettek a kastélyhoz a kérők, hogy elnyerjék a világszép hercegkisasszony kezét, de útjukat állta a csodapalotát őrző gonosz boszorkány.

Ráköpött a küszöbre: csak az léphet által és juthat a hercegkisasszony színe elé a kérők közül, aki az ő varázstudományával meg tud birkózni. De hiába ne is próbálja átlépni vagy átugrani senki, mert azokat a varázserő messzire eltaszítja a Boszorkányok Erdejébe!

No, nekirugaszkodtak a kérők, egymás után próbáltak átjutni a boszorkányos erejű küszöbön, de mindnyájukat a Boszorkányok Erdejébe taszította sorra a gonosz erő. Ott pedig várt már rájuk a boszorkánygyűlés, amely azt tanácskozta meg, hogyan veszejtsék el a szerencsétleneket.

No, így járt sorra kilencvenkilenc kérő, amikor a csodapalotához érkezett egy fáradt, a hercegkisasszonyról és a varázslatról mit sem sejtő királyfi. Ő volt a Bergengóc király legkisebb fia, és azért indult el otthonról, hogy csodatörténeteket találjon unatkozó atyjának, aki azt mondta: aki szórakoztatni tudja a történetekkel, az kapja meg a fele királyságát, halála után pedig az egészet.

Így aztán három fia háromfelé indult: az első északnak, a középső délnek, a legkisebb meg torony iránt.

Ahogy a csillogó-villogó, hívogatóan gyönyörű palotához ért, gondolta, betér egy szóra, hátha valaki tudja a bent lakók közül, hol talál szórakoztató történeteket apja, a király számára. Leugrott lováról, a palotát tartó csodaszöghöz kötötte lova kantárszárát, és éppen be akart lépni, amikor megérezte, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kéne.

Tüstént észrevette a boszorkányerő forrását, és már meg is tette az ellene forduló varázslatot: varázsigét dalolt fölötte, ami elaltatta erejét, és így bátran beléphetett.

Az ajtón belül hangosan köszönt:

- Adj Isten jó napot!

- Hát te mit keresel itt – fintorgott rá a banya -, nem tudod, hogy vesztedre jöttél ide? Nem lehet tiéd úgysem a hercegkisasszony, mert én őrzöm, míg világ a világ!

Azzal egyet suhintott botjával, és a királyfi elé tengert varázsolt. A királyfi jól úszott, belevetette magát a habokba, és átúszott a tenger túlsó felére.

Ott a boszorkány vihogva fogadta: - A varázslat és a víz próbáját ugyan kiálltad, de lássuk, kiállod-e a tűzpróbát is? Mire sikerülne, a hercegkisasszony úgyis megvénül, és ha csúf lesz, nem fog majd kelleni neked! – vihogott a gonosz pára.

És mire a királyfi fölocsúdott, lángban állt a csodapalota, a lángok közepén pedig sikoltozva vergődött egy csodaszép hercegkisasszony, aki ha megszólalt, szépséges mesék csilingeltek elő a szájából. Most azonban sikoltozott félelmében és fájdalmában, ezért a királyfi a lángok közé vetette magát. Kínok kínját állta ki a parázsló fájdalmak között, mire eszébe jutott, hogy a lováért menjen. Nosza, eloldotta, nekiugratott vele a lángoknak, az meg vígan habzsolta be őket, fölfalta az összes lángot, mert táltos volt.

Amikor a lángolás megszűnt, a vén szipirtyó ugrott egyet mérgében, majd füstté vált és eloszlott a levegőben. A hercegkisasszony pedig mesélt a királyfinak, aki ámulva hallgatta szórakoztatónál szórakoztatóbb meséit, majd így szólt:

- Megkérlek, kedves hercegkisasszony, jöjj el velem apám palotájába, és mesélj neki is, hogy ne unatkozzon!

- Szívesen elmegyek, de a csodapalotát itt nem hagyhatom – válaszolt a világszép hercegkisasszony, majd ráfuvintott a palotára, ami szivárványfésűvé változott, és azt a hercegkisasszony beletűzte hosszú aranyhajába, majd a királyfi elé ült a táltos lóra, és az egy szemvillanás alatt leszállt velük a Bergengóc király palotájának udvarán.

A király unatkozva fogadta, majd kegyesen engedélyt adott arra, hogy a hercegkisasszony mesélni kezdjen. Annál nagyobb volt az ámulata, amikor a hercegkisasszony száját érdekesnél érdekesebb történetek hagyták el: a végén már el is feledkezett még az evés-ivásról, de még az alvásról is, annyira lebilincselték a történetek.

Aztán észbe kapott, és megkérte a Mesélő Hercegkisasszonyt, hogy maradjon náluk, majd hét országra szóló lakodalomban hozzáadta legkisebb fiához, és élete végéig boldogan hallgatta meséit.

A másik két királyfi pedig üres kézzel tért meg északról meg délről is, és irigykedve leste öccse szerencséjét, aki megkapta apjuk fele királyságát, annak halála után pedig bátyjaira hagyta a másik felét.

- Itt a vége, fuss el véle – fejeződött be a mese a Mesemanó tarisznyájából, aztán visszabújt a Mesetarisznyába. A szülők örültek, hogy a vásott gyermekek a mese idején szépen megültek, és hagyták őket dolgozni, és megkérdezték Mesemanót:

- Máskor is eljössz, hogy mesélj? Nagy jót tennél velünk!

- Máskor majd más vándorok zörgetnek be, ha szállást kérnek, adjatok nekik, és mindig megörvendeztetnek majd benneteket valamilyen szép mesével –válaszolta Mesemanó, majd szedelőzködött, és tovább indult.

Holnap legyen a ti vendégetek!

2005. 12. 08., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©