J. W. Cassandra:
Mesetündér és a varázslatos mesetarisznya
Itt kezdődik a 'Mesemanó meséi" című mesekönyvem. A "Mesetündér és a varázslatos mesetarisznya" az első mese, amely előadja, hogyan jött létre a mesetarisznya, hogyan csípte fülön Mesetündér a kismanót, aki az ő rendelkezése szerint attól fogva Mesemanóként járja a világot. Ahogy elindult, hamarosan elérkezett egy olyan apró kunyhóhoz, ahol egész gyereksereg lakott. A Csodapalota meséje volt az első, amellyel útján megörvendeztette őket. Most ti is elolvashatjátok, vagy meghallgathatjátok ezt a mesét, s azután még többet is! Mindet a kis Mesemanó viszi a vállán lógó mesetarisznyában, s útjain a meséket szerető gyerekeket és felnőtteket örvendezteti meg velük. Ha jól figyeltek, lehet, hogy nemsokára meghalljátok, amint hozzátok is bekopogtat!
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy csodaszép tündér egy forrás mellett, amelynek Mesék Forrása volt a neve. A forrás azért kapta ezt a nevet, mert víz helyett folyton újabb és újabb mesék buzogtak föl belőle. A csodálatos tündér napsugár aranyából, holdsugár ezüstjéből és aranyló hajának selyméből szőtt egy varázslatos tarisznyát: csillogott-villogott, ékkövekkel volt kirakva, és hatalmas hely volt benne. A tündér fogta a tarisznyát, és egymás után eregette bele a Mesék Forrásából előcsobogó meséket. Mikor mindet összegyűjtötte, varázspálcájával rásuhintott a forrásra, és az kiapadt. A helyén pedig keletkezett egy gyémántos-aranyos, kacsalábon forgó palota, ott pedig a számlálhatatlanul sok szoba közül a legkisebben rejtőzött egy manócska. Ezt a manócskát csípte fülön a Mesetündér, és nyakába akasztotta a varázslatos mesetarisznyát.
- Menj, Mesemanócska, és keresd föl az emberek hajlékát! – mondta neki. – Ha olyan házra akadsz, ahol gyerekek vannak, hallgass bele a mesetarisznyába, és egy mesét engedj ki a gyermekek szórakoztatására. De vigyázz, amikor a mesének vége, fogd és rakd vissza a mesetarisznyába, nehogy elkóboroljon! – figyelmeztette Mesetündér a manót.
A manó bólintott, hogy érti, és elindult. Ment, mendegélt erdőn-völgyön, folyókon, hidakon át, míg egy apró, tapasztott falú viskóhoz nem ért. Itt aztán volt ám kinek mesélni! Visítozó gyerekhad rohangászott föl-alá, kergették egymást a viskó körül.
- Figyeljetek jól, gyerekek – szólította meg őket Mesemanó -, ha jók lesztek, mutatok nektek valami érdekeset!
Azzal megrázintotta a mesetarisznyát, és fülelt: vajon melyik mese akar belőle kikerekedni? A gyerekek is várakozva lestek, és akkor hirtelen kidugta a fejét egy mese: A csodapalota meséje.
A felnőttek is csak ámultak-bámultak, mert ők sem láttak még ilyet:
A csodapalota hirtelen kikerekedett a mesetarisznyából, és ragyogott, mint a Nap, aztán egy szemvillanás alatt átváltoztatta a rogyadozó viskót csodálatos kastéllyá.
Sereglettek a kastélyhoz a kérők, hogy elnyerjék a világszép hercegkisasszony kezét, de útjukat állta a csodapalotát őrző gonosz boszorkány.
Ráköpött a küszöbre: csak az léphet által és juthat a hercegkisasszony színe elé a kérők közül, aki az ő varázstudományával meg tud birkózni. De hiába ne is próbálja átlépni vagy átugrani senki, mert azokat a varázserő messzire eltaszítja a Boszorkányok Erdejébe!
No, nekirugaszkodtak a kérők, egymás után próbáltak átjutni a boszorkányos erejű küszöbön, de mindnyájukat a Boszorkányok Erdejébe taszította sorra a gonosz erő. Ott pedig várt már rájuk a boszorkánygyűlés, amely azt tanácskozta meg, hogyan veszejtsék el a szerencsétleneket.
No, így járt sorra kilencvenkilenc kérő, amikor a csodapalotához érkezett egy fáradt, a hercegkisasszonyról és a varázslatról mit sem sejtő királyfi. Ő volt a Bergengóc király legkisebb fia, és azért indult el otthonról, hogy csodatörténeteket találjon unatkozó atyjának, aki azt mondta: aki szórakoztatni tudja a történetekkel, az kapja meg a fele királyságát, halála után pedig az egészet.
Így aztán három fia háromfelé indult: az első északnak, a középső délnek, a legkisebb meg torony iránt.
Ahogy a csillogó-villogó, hívogatóan gyönyörű palotához ért, gondolta, betér egy szóra, hátha valaki tudja a bent lakók közül, hol talál szórakoztató történeteket apja, a király számára. Leugrott lováról, a palotát tartó csodaszöghöz kötötte lova kantárszárát, és éppen be akart lépni, amikor megérezte, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kéne.
Tüstént észrevette a boszorkányerő forrását, és már meg is tette az ellene forduló varázslatot: varázsigét dalolt fölötte, ami elaltatta erejét, és így bátran beléphetett.
Az ajtón belül hangosan köszönt:
- Adj Isten jó napot!
- Hát te mit keresel itt – fintorgott rá a banya -, nem tudod, hogy vesztedre jöttél ide? Nem lehet tiéd úgysem a hercegkisasszony, mert én őrzöm, míg világ a világ!
Azzal egyet suhintott botjával, és a királyfi elé tengert varázsolt. A királyfi jól úszott, belevetette magát a habokba, és átúszott a tenger túlsó felére.
Ott a boszorkány vihogva fogadta: - A varázslat és a víz próbáját ugyan kiálltad, de lássuk, kiállod-e a tűzpróbát is? Mire sikerülne, a hercegkisasszony úgyis megvénül, és ha csúf lesz, nem fog majd kelleni neked! – vihogott a gonosz pára.
És mire a királyfi fölocsúdott, lángban állt a csodapalota, a lángok közepén pedig sikoltozva vergődött egy csodaszép hercegkisasszony, aki ha megszólalt, szépséges mesék csilingeltek elő a szájából. Most azonban sikoltozott félelmében és fájdalmában, ezért a királyfi a lángok közé vetette magát. Kínok kínját állta ki a parázsló fájdalmak között, mire eszébe jutott, hogy a lováért menjen. Nosza, eloldotta, nekiugratott vele a lángoknak, az meg vígan habzsolta be őket, fölfalta az összes lángot, mert táltos volt.
Amikor a lángolás megszűnt, a vén szipirtyó ugrott egyet mérgében, majd füstté vált és eloszlott a levegőben. A hercegkisasszony pedig mesélt a királyfinak, aki ámulva hallgatta szórakoztatónál szórakoztatóbb meséit, majd így szólt:
- Megkérlek, kedves hercegkisasszony, jöjj el velem apám palotájába, és mesélj neki is, hogy ne unatkozzon!
- Szívesen elmegyek, de a csodapalotát itt nem hagyhatom – válaszolt a világszép hercegkisasszony, majd ráfuvintott a palotára, ami szivárványfésűvé változott, és azt a hercegkisasszony beletűzte hosszú aranyhajába, majd a királyfi elé ült a táltos lóra, és az egy szemvillanás alatt leszállt velük a Bergengóc király palotájának udvarán.
A király unatkozva fogadta, majd kegyesen engedélyt adott arra, hogy a hercegkisasszony mesélni kezdjen. Annál nagyobb volt az ámulata, amikor a hercegkisasszony száját érdekesnél érdekesebb történetek hagyták el: a végén már el is feledkezett még az evés-ivásról, de még az alvásról is, annyira lebilincselték a történetek.
Aztán észbe kapott, és megkérte a Mesélő Hercegkisasszonyt, hogy maradjon náluk, majd hét országra szóló lakodalomban hozzáadta legkisebb fiához, és élete végéig boldogan hallgatta meséit.
A másik két királyfi pedig üres kézzel tért meg északról meg délről is, és irigykedve leste öccse szerencséjét, aki megkapta apjuk fele királyságát, annak halála után pedig bátyjaira hagyta a másik felét.
- Itt a vége, fuss el véle – fejeződött be a mese a Mesemanó tarisznyájából, aztán visszabújt a Mesetarisznyába. A szülők örültek, hogy a vásott gyermekek a mese idején szépen megültek, és hagyták őket dolgozni, és megkérdezték Mesemanót:
- Máskor is eljössz, hogy mesélj? Nagy jót tennél velünk!
- Máskor majd más vándorok zörgetnek be, ha szállást kérnek, adjatok nekik, és mindig megörvendeztetnek majd benneteket valamilyen szép mesével –válaszolta Mesemanó, majd szedelőzködött, és tovább indult.
Holnap legyen a ti vendégetek!
2005. 12. 08., J. W. Cassandra
Minden jog fenntartva. ©