J. W. Cassandra:

Úgy mentem el…

Nosztalgikus költemény a szülőföldről - egy olyan új verset mutatok be, amelyet nemrég írtam, és amelynek mondhatni, nosztalgia a szülője. Mégsem egészen az, mert bár eltávozásról szól, arról is szól, ami megtartó erő: a tájról, ahova tartozom. A fák, az erdő, a rét megannyi virága, az út kanyarulatai - minden apró mozzanat, ami otthonná teszi a földet, amelyen a láb tapod. Azt a földet, amely bennem él: a tücsök ciripelése, a fűszál hegyén megülő szöcske, a pillangók, az ezer virággal hímes rét, az égbolt színei... Ami már csak emlék, mégis unos-untalan visszatérek hozzá, mert az ezer szál, ami odakötöz, sosem szakad el. És bár ez az én emlékem, mindenki őriz magában valamit, ami az otthont jelenti neki.  A megtartó erőt. És ha fölmerül benned a kérdés, miért mentem el: nem tudom a választ. 

A vers formailag szabadvers, szabálytalan sorokkal. 

Az illusztráció a réges-régi táj.

Én úgy mentem el, hogy ott maradtam:
Lábnyomom még él a nedves homokban;
Arcomat hagytam a párnán –
Látnád, ha avarban járnál;
És nem élek már, csak félek:
Többé nem láthatlak téged!
Mert lelkemben ott maradtam:
Látom minden zugod gondolatban!
Látom "az én fámat",
Noha réges-rég kivágták;
Látom a sűrű, sötétlő erdőt,
Pedig helyén csenevész bokor ha nő;
Tudom hajlását kanyarjaidnak,
Ha lépdelek lassan öreg országúton;
Tudom az ösvényt sötétlő dombjaidon,
Mosolyog rám a rét, ezer virága: lét!
Alkonypír, árnyék, ezerszín festék,
Illatok árja is estéd - csak emlék!
Zsongó zsongással a rét dallama zenél,
Szöcske szökken, fűszál lebben,
Tücsök búvik elő, zenél a cirpelő,
Pillangó írja körém röptét,
Két kezem cipeli a rét virágterhét –

Én úgy mentem el, mintha csak most jönnék...

2025. 09. 12., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©