J. W. Cassandra:
Platón barlangjában
"Platón barlangjában" című rövid írásom inkább esszé, mint novella, egyidejűleg elvont, filozófiai és költői eszmefuttatás. Ugyanakkor reményt is ad, mert bár a látható és felfogható világ csupán a barlangfalon táncoló tűz visszfénye, mégis akadnak időről időre olyanok, akik kilátnak a valódi világba, és megtalálhatják a kifelé vezető ösvényt. Amely ismeretlen, de valahogy megmutatkozik időről időre. A valóság remény-színekben pompázva hívogat mindenkit.
Azért helyeztem az "Ismeretlen ösvény" című kötetembe, mert a kötet szabálytalan írások gyűjteménye, egyfajta útkeresés.
Azoknak ajánlom ezt a rövid eszmefuttatást, akik szeretik az elvont írásműveket.
A rózsálló hajnal ujja a pirkadat emlékét festi a barlang belsejébe: a szekrényen vérvörös rózsa megszelídült permete árad szét, amelyet a reggel arany napsugarain táncoló, kacagó tündérek víg örömmel szórnak rá, s ha szemsugarukat rávetik a rózsapermetre, az arany sugárzásra, a vágyódással vonják be a falat, a bútorokat, amelyek a magasságok és mélységek csodáit tükrözik: egy oly világ csodáit, amely nem pusztán a barlangfalon táncoló tűz fényének tükörképe, hanem jóval több annál!
A valódi létezés árnyalatai, színei, feslő bimbai, illata, mézszínű sóvárgása, aranyméz gazdagsága ez, amely a barlanglakó szívében sejtelmek húrjait rezgeti meg, s a húrok néma zenéje tovahullámzik, túl a barlangon, túl a kinti világon, s a tündérek látomásvilágát hirdeti mindenütt. A barlanglakó pedig a mézarany sugárzást, a sejtelmek rózsapírját még egyszer szemlélheti, ha van rá hajlama: alkonyatkor, midőn a Nap elindul éji titkai útján, a fellegekre szórja búcsúcsókjait, s a fellegek rózsálló szigeteiről a tündértánc lépteivel ismét sávokat fest a barlang falára, a szekrényekre, s amikor a Hold megjelenik az égbolton, két kézzel hinti reá az ezüstport, amely mágikus erővel ezüstözi a mézarany és rózsapermet árnyalatait, árnyait fényárral borítja be, s a szívben a húrokat a Titok pengeti immár: a LÉT titka, amely a barlangba zárult barlanglakó számára örökkön tiltott, elérhetetlen, ám szívébe vágyat olt, s ha az égbe nem is juthat, hogy e hívásra feleljen, a kinti világba azért ki-kijut.
S azután, ha már kint van, ha szerencsés, a vágyódás tovább rezeg szíve húrjain, s minden kinti hajnal és alkony emlékeket ébreszt benne a barlangbeli mézarany és rózsapermet, ezüstfény árnyalta sejtelmekről.
S ha él ez az emlék, e barlanglakó – mert aki a barlangból érkezik a kinti világba, az mindörökre a barlang foglya marad, láthatatlan kötelék kötözi hozzá akkor is, ha a tündérek tánca röpteti ki onnan; akkor is, ha a Hold mágikus ezüstje emeli ki – elkezd keresni. Keresni a forrást, amely a barlangfalat, a bútorokat, hajnalonta és alkonyatkor mézarany sugaraival, rózsapermetével, ezüstporával és tündérek kacagásával, tündértánccal ékesíti…
A szerencsés barlanglakó megtalálja az ösvényt…
S ha a szívünk húrjainak rezgését figyeljük, megértjük, hogy valamennyien barlanglakók vagyunk: a láthatatlan kötelék feszülése tudtunkra adja, hogy bár az égi forráshoz törekszünk, a gyökerünk mindig a barlang marad. Platón barlangja, ahol a kinti és az isteni világ visszfényei rezgetik meg szívünk húrjait.
S ha mégis követjük a mézarany, a rózsapermet, az ezüstfény és a tündértánc nyomán rezdülő zenét, e néma muzsika az Örökkévaló csarnokába ragad el, ahol a tündérek víg tánca festi alá a szív muzsikáját.
Ez a lét kettőssége, s mi mindannyian a kettősség foglyai vagyunk, mert másként nem lehetnénk itt…
2024. 09. 18., J. W. Cassandra
Minden jog fenntartva. ©