J. W. Cassandra:

A tündérkő regéje, 4. rész

"A tündérkő regéje" – a történet, amely az idők homályából, Mesemanó mesetarisznyájából bukkan elő, folytatódik. Most a negyedik, egyben befejező részt hozom el nektek, mert egy jó történetnek idő kell a kibontakozáshoz!

Most, hogy a történet a végéhez ér, elárulok egy titkot: ha valaki gyerekként olvassa, vagy hallgatja végig a folytatásos regét, élvezhet egy mesét. Ha pedig felnőttként hajlandó elolvasni, és az egészet egyben is látni akarja, a végén feltárulhat elébe a Rejtett Ösvény, és ha a Titokőrzők engedik neki, megtalálhatja a titkokhoz vezető kulcsokat is, mert azokat is belerejtették ebbe a történetbe a Teremtő Tündérek.

A negyedik részben a próbák véget érnek: a főhős magára marad a rejtvénnyel. Vajon sikerül-e megtalálnia a kulcsát?

A halhatatlan falubeli vénséges-vén öreganyóka és Derék Miska találkozása

A tündérkirálynő bűbája

A tündérkönyv és a tündértükör – a bűbájos dalok csodás eseményeket énekelnek meg. Végül Derék Miska visszakerül a tündérkővel a felvilágra – kalandjairól és boldogságáról olvashatsz a befejező részben.

Élvezd a mesét, jó szórakozást!

[Ott átadták a hőscincérnek, az meg a legénynek.]

Akkor a hangyák, a szarka, az óriások és a hőscincér mind egyszerre, mintegy varázsütésre, eltűntek, a legény pedig az alsó világbeli tündérkő helyett magára maradt a gyémántkővel. Forgatta a tenyerén és nézegette, hátha kiokoskodik valamit, hogy mitévő legyen vele, hogyan bűvölje vissza tündérkővé, vagy hogyan találjon valakit, aki erre képes, mert magában még mindig nem bízott.

Ahogy forgatta, egyszer csak a gyémántkőben megcsillant egy apró könyv. Derék Miska érte nyúlt, és akkor a tündérkönyv előkerült a gyémántból. Meg is nőtt: hatalmas, lapozható, valódi könyvvé változott egy szempillantás alatt.

Ki akarta nyitni, de a tündérkönyv magától fölnyílt és oda lapozódott, ahol a Derék Miskának szóló tündérírás állt.

"Krónikája óidőknek,
Krónikája tündérkőnek,
Tündérkönyvbe írva, ébredj!
Tükröd tárd ki, bűvölj-bájolj,
Ki beléd lát, Igazt lásson!"

És a dal elhangzását követően tündértükör tárult az ámuló legény szeme elé. Mégpedig kacagó tündérek tánca vont tündérrúnákkal rótt sorokat a tündérkönyvbe, és amint rájuk nézett Derék Miska, a következő rigmus fonódott egy homályos, opálos tükör köré:

"Varjúháj és tündérbáj,
Aki rád néz, mindent lát.
Tündértükör, tárulj hát!"

A rigmus dobolt és kopogott, a rímek táncoltak, a szöveg dallá formálódott, a tündértükör pedig fokozatosan fényleni kezdett, kivilágosodott.

És ki más jelent volna meg benne, mint a falubeli vénséges vén anyóka?! Bizony, ő, de még fiatalon, szépsége pompájában, csak a tekintete volt árulkodó: Derék Miska is abból jött rá, hogy a gyerekkorából ismert nagyanyót látja, a tündérregék ismerőjét. A tündérregéket regélő nőalak pedig hunyorított, mosolygott, s hirtelen átalakult az öreg anyókává, akire a legény jól emlékezett.

- Nahát! – dörzsölte meg a szemét csodálkozva. – Ki vagy te voltaképpen?

- A falubeli öreganyó, a tündérregék regélője, az bizony! – hunyorított az öreganyó, és nevetett a szeme, nevettek az arcán a ráncok ezerfelé szaladva, és nevetett a szája is.

Azután megint a fiatal nő állott előtte, ám nem csupán szépsége pompájában, hanem bűbájos tündérhatalom lengte körül.

- Egyike vagyok a tündéreknek, akik a tündérköveket bűvölték, hogy az akkori emberekből kiirtsák az irigységet és a gonoszságot, bizony! Jól látod!

Majd a tündérkönyvhöz lépett, becsukta és intett:

- Üsd föl a tündérkönyvet te is!

Derék Miska szót fogadott. A tündértükör ezenközben még előtte önálló életre kelt: kilibegett a tündérkönyvből, és megállott úgy, hogy a tündérkönyvet jól lehessen benne látni mindenhonnan. Amit a legény tett, azt a tükör tükrözte is.

A tündérkönyv borítólapja vaskos volt és nehéz: aranycirádákkal, ezüstveretekkel állott rajta körben valami, de Miska nem tudta, mi lehet az. Megbámulta, ahogy megbámulta a nap és hold egységbe foglalt arcát is, amely arany- és ezüstveretes domború képként díszlett a közepén, körötte miriád apróbb-nagyobb csillag hunyorgott, szórta szikráit.

A legény félve nyúlt hozzá. Amint megérintette, az arany- és ezüstveretes cirádás dísz körben tekeregni kezdett, zsinórírássá alakult át, és csengő-bongó hangon, csilingelve dalra fakadt:

"Rád várt korok óta a Nap,
Rád várt korok óta a Hold!
A könyv bűvös, tudós szava,
A tündérbűbáj vár maga!"

És mint egy szimfóniába, belevegyült az aranyló-ezüstös, csillogó Nap-Hold arc dala is:

"Arany diadalszekerén vár a Nap,
Ezüstfényű bűverővel vonz a Hold!
Korszakok jöttek, korszakok múltak,
Itt meglelsz jelent, jövendőt, múltat!
Érezd a tündérerőt: forrása éltet,
Nyisd föl a könyvet: tudása élet!
Szerencse fia, a Nap s a Hold pártol!
Életed tündérvarázs szövi át mától!"

És a dalra ráfelelt egy zápor: honnan, honnan nem, fölébük kerekedett egy szivárványos felleg, s abból szivárványszínű esőcseppek hullottak. Ráhullottak a földre, bele a forrásba, rá a tündérkönyvre, a tündér-öreganyóra, a tükörre – a legény sem maradt ki belőle, jutott neki is bőven.

A szivárványhalacskák a forrásból égre keltek, s ott lebegtek mint illatos, szivárványszín permet, amikor elállt a szivárványeső.

Derék Miska végre fölütötte a tündérkönyvet, s ahol az kinyílt, ott egy holdezüstben csillogó zsinórdísz-írást látott.

Ráncolta a homlokát, törte a fejét, de nem tudta elolvasni. Akkor a szivárványeső cseppjei rápottyantak az írásra, s ettől végre sikerült elolvasnia, sőt, mi több, meg is értette!

A zsinórírás így szólt:

"Messzi múlt ködéből jő,
Elérkezik az eljövő,
Messzi múltból elér távol jövőt –
Megújít Tündérhont, Földön rejlőt.

Vándora a felvilágnak,
Vándora az alvilágnak,
Tündérkövet fordít: forgat
Sorsot, időt, Napot-Holdat,
Megújítja bűbája a voltat."

Míg olvasta, a könyv remegett, a zsinórírás reszketett, Derék Miska pedig különösen érezte magát. Vonzotta tekintetét a tündértükör: amint belenézett, önmagát látta meg, de önmagának csodaszép, tündérbűverővel, tündértudással és -hatalommal felvértezett mását, aki biztatóan nézett rá, majd kilépett a tükörből egyenest hozzá, és légies alakja beleolvadt a legénybe. Tudta már, ki ő! Tudta már, mit tegyen!

Odalépett a forráshoz és rávetette tekintetét a tündérkő helyére. És azon a helyen elbűvölte a Nap – Hold erejével a tündérkövet, amelyet a kútba hajított volt a felvilágban, majd megforgatta úgy, hogy a tündérírás fölül legyen. Akkor nekiállt, hogy háromszor jobbra, majd háromszor balra forgassa. És csodák csodájára, sikerült is neki, azonnal engedelmeskedett akaratának és bűverejének a tündérkő! Csendült is hatalmasat, amire előkerültek a hangyák a hangyakirálynővel, visszaröppent a szarka, és bajszát pödörve megérkezett a hőscincér is.

A hangyák a királynővel a tükör elé sereglettek, a szarka is odaröppent, végül a hőscincér is befurakodott. A tündértükörből pedig ezüstfény csapott ki, minden hangyán végigsöpört, mire azok tündérifjakká és tündérlányokká változtak vissza, királynőjük pedig olyan gyönyörű tündérkirálynő lett, amilyet még emberi szem nem látott! Szivárványfelleg lengte körül, palástján ezüstlött a Hold, sziporkáztak a csillagok, és ezer ágra sütött a Nap.

Illatát a szivárványtól kölcsönözte: fortélyosan változott, ahogy a színek vibráltak a szivárványban.

Mosolya mindent és mindenkit egyformán elért, olyan ragyogó volt, mint a nyári nap ege, mint a nyáréji csillagos égbolt.

Akkor a szarka röppent még közelebb a tükörhöz, belenézett és azt cserregte: - Nahát, ez én vagyok! Milyen szép kékes a tollam! Szarka vagyok…

Ám mire végigcserregte, a tündértükörből ismét ezüstszín fénysugár csapott ki, és ettől ő is visszaváltozott csodaszép tündérlánnyá. Csak sűrű, hosszú, kékesfekete, leomló haja emlékeztetett a szarkára.

És odaperdült a hőscincér is a tükör elé:

"Bajuszt sodrok, bajuszt pedrek,
Reám várnak ungok-berkek!"

A tündértükör ezüst fénysugara őt is visszaváltoztatta azzá, aki volt: csínytevő tündérmanó állt a hőscincér helyén, elbűvölő alakja hajlongott erre-arra, és hetykén füttyögött valami érthetetlen nótát.

Akkor a tündérkirálynő intett, a tündérkönyv a bűvöléshez lapozott, s a legény, aki immár tündér is volt, meg ember is, elénekelte a tündérkönyvből áradó dalt a könyvvel együtt:

"Tündérkőbe rejtve az Igaz,
Tündérkőben rejlik a vigasz!
Ha tündérkőre ülsz, csalfán rászed,
Ha tündérírást látsz, tündérré lehetsz!

Tündérkövek őrzik a Tündérhont,
Tündérbűbáj mit körülfont.
Igazzá bűvölik lényed, ha rálelsz,
Tündértörvénnyel leszel örök vátesz!"

És az alsó világbeli tündérkő fölemelkedett, a legény belekapaszkodott, s a kő elröpítette a kúthoz. Ott csillogó-villogó fénypontocskák sziporkáztak, s megjelentek kísérői, a tündértükör és a tündérkönyv tündérei. A tündérkirálynő búcsúzóul megajándékozta az apró gyémánttal, amelyben a tündérkönyv, abban pedig a tündértükör rejlett.

- Tudod, mit tegyél vele, Óidők Krónikása! Mert immáron az vagy, ami mindig is voltál: a tündérkönyv őrzője, értője, az Óidők Krónikása, aki a tündérek bölcsességének kincstartója és őrzője minden korokon át – mondta a legénynek, aki bólintott, és gondosan elrakta a gyémántot.

Akkor a tündérkő fölemelkedett a legénnyel, és a kút fölé vitte, ott oldalra fordult és a földre szépen lerakta a kút mellé.

Hej, örült Árvácska, a mátka, aki ott várta azóta is, egyre csak várta, s a két szemét kisírta bánatában, hogy soha többé nem láthatja az ő szeretett vőlegényét! Most azután együtt mentek Derék Miska házához, ahol édesanyja nagybetegen feküdt volt, amikor elindult a legény fát vágni. De bezzeg most nem feküdt, hanem kisétált a kapuig, mert a szíve megsúgta, hogy hazaérkezik a fia! Nagy boldogan ölelte magához Árvácskával együtt.

Az öröm azonban megint búra vált, mert a gyémántocskából fénysugarak sziporkáztak, s Miskának eszébe jutott, hogy még várja egy küldetés!

Elköszönt Árvácskától és az édesanyjától, és elindult a tündérkővel.

Addig ment, míg arra a hegycsúcsra vissza nem jutott, ahol a szálfák között ráült volt a tündérkőre. Oda visszahelyezte, elővette a gyémántocskát, és megdörzsölte. Csillogott-villogott a gyémánt, majd megjelent a felvilági Tündérkirálynő tündéreivel, és a nála lévő szakasztott ugyanolyan kis gyémántot, mint az alsó világbeli Tündérkirálynőé volt, ő is megdörzsölte.

Akkor mind a kettőből előkerült a tündérkönyv és a tündértükör: az alsó világbeli gyémántból az alsó világbeli tündérkönyv és tündértükör, a felvilági gyémántból meg a felvilági tündérkönyv és tündértükör.

A Tündérkirálynő intett, s a két könyv és a két tükör egymásba olvadt olyasformán, ahogy a fellegek fátylai szoktak az égen.

És abban a pillanatban, amikor a két könyv és a két tükör eggyé vált, olyan tündérbűbáj fakadt belőlük, amely egyesítette az alsó világbeli tündérhont a felvilágival, és egy sokkal erősebb, sokkal bűbájosabb tündérvilág jött így létre, mint ami annak előtte volt kétfelé.

Közben a tündérkőből magától felhangzott a dal:

"Tündérbűbáj, tündérvarázs:
Ím, eljött, kit zeng az írás!
Vele jött a megújulás:
Tündérhonból szól a varázs!"

A felvilági Tündérkirálynő ezután visszabűvölte az eggyé vált tündérkönyvet, amely az eggyé vált tündértükröt rejtette magában, s az ismét az apró gyémántba zárult.

- Holdtöltekor a tisztáson táncot járunk! Hozd el mátkádat is, legyetek ott!

A legényt ezzel ott is hagyták, ő pedig sietett haza, hogy végre elvehesse mátkáját feleségül. Így is történt: hetedhét országra szóló lakodalmat ültek, majd holdtöltekor kettesben mentek el a tisztásra.

Ott már javában folyt a tündértánc!

Ahogy megérkeztek, a Tündérkirálynő intett, a tánc abbamaradt, s ő elővette a gyémántocskát.

Mosolyogva átnyújtotta Árvácskának, aki nézegette, forgatta, s közben kiesett belőle a tündérkönyv. Azután előpattant a könyvből a tündértükör, s csillogó ezüstfényével bevonta a lányt.

Abban a szempillantásban megjelent a tündértükörben annak tündér-mása, s kilépett hozzá, majd szakasztott úgy, ahogy a legény tündér-mása tette az alsó világban, beleolvadt Árvácskába. Így ő is ember is lett, meg tündér is. Százszorta, ezerszerte szebb lett! Azután még sok bűvös-bájos dolgot tettek ők ketten a férjével, Óidők Krónikásával, de azt nem mesélem el ebben a mesében.

Elég az, hogy ők lettek az első ember-tündér pár, s utódaik is ilyenek voltak. Így újult meg a tündérnép, amelynek tagjai emberek is, meg tündérek is egyszerre.

A tündérkő pedig, miután megjárta az alsó világot is, megújult, s megújította a Föld-szerte mindenfelé elszórt tündérköveket is a felvilágban, hogy a Tündérhon valódi otthont nyújtson mindenkinek.

Amint mondottam, Mesemanó is csak szájtátva nézte, hogy mi kerekedett elő a mesetarisznyából, s egy ideig elfelejtette visszaterelni is a mesét. Szerencséjére a gyerekeket is lenyűgözte A tündérkő regéje, ami aztán magától visszafüstölgött és -kanyargott a mesetarisznyába.

Akkor Mesemanócska is fölocsúdott, bekötözte a tarisznyát, vállára vetette, elköszönt a gyerekektől, s a Tündérkő-mese bűbája fölemelte a kéményekből bodorodó füsthöz, ott kanyargott-tekergett egy ideig, majd valószínűleg az égi országútra kanyarodott, azt én nem láttam ugyan, de úgy mondják. A füstből bodorodott még elő víg dala, hallgassátok ti is!

"Máma itt, meg holnap ott:
Tündérkővé változok!
Bűbájt hozok, varázsokat,
Hol vagyok, csak bűbáj mutat!"

2025. 11. 18 – 28., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©