J. W. Cassandra:
Az ékszerkígyó legendája
"Az ékszerkígyó legendája” című írásom egy különleges, kevert műfajú történet a Sárkánylegendák és -mesék című antológiámból.
A mű a mitologikus tündérmese (angolul mythic fairy tale) és a hősi legenda (angolul heroic legend) határán egyensúlyoz. Ebben a sárkányos történetben a tündérmesék bája és az ősi krónikák méltósága találkozik, amely egyedi hangulatú eredetmondát hív életre.
A mesét korábban a mára megszűnt www.updivine.com oldalon is el lehetett olvasni. Most egy teljesen megújult, irodalmi angol fordítással került fel a honlapra, amely hűen visszaadja a high fantasy legendák stílusát. Az angol nyelvű oldalon már ezt a javított változatot találod.
Gördíts lejjebb a történethez, és tegyél egy utazást a sárkányok mitikus világába! Kellemes időtöltést kívánok!
Amikor a Földet még sárkányok népesítették be, valaha, az emberemlékezet hajnalán kélt egy legenda. Ezt a legendát évszázadok, évezredek, emberemlékezet óta adják tovább a legendák lobogó lángú tüzeinél azok, akik az emberi lélek titkait ismerik. A legenda idején, a Nyugati Sárkányföld és a Keleti Sárkányföld határán, ahol széles pusztaság terült el, s kanyargós folyó szelte át, sátraikban húzódtak meg az emberek, s a sárkányok elleni küzdelemre jött világra minden utód. Jól futó lovaik, széllel járó sólymaik, félelmetes fegyvereik védelmében a legkevésbé harcedzett férfiak is bátran indultak a földjeiket prédáló, lányaikat elrabló, életüket szétdúló gonosz párák ellen.
S így folyt ez már emberemlékezet óta.
Míg egy szép napon az egyik folyópartra siető leány, aki oly szépséges volt, hogy versengtek érte a kérők, egy apró kígyót nem látott tekeregni épp az ösvényen, ahol a vízhez juthatott. Megállt, megnézte magának a pici kígyót. Hát, volt is mit nézzen rajta! Az apró kígyócska minden pikkelye parányi ékkövekkel csillogott-villogott, fején picurka aranykorona három ággal, mindegyik ág tetején egy-egy kicsi, tündöklő gyémánt. S ha ez mind nem elég, emberi nyelven így szólt a lányhoz: - Te leány, adj a korsódból egy korty friss vizet nekem, s meglátod, csudát látsz!
A lány megitatta az ékszeres-koronás kis kígyót, akkor az meghajtotta a fejét köszönetképp, s így sóhajtott: - Ha a kebledbe rejtve elviszel otthonodba, s a harmadik holdtölte estéjéig minden reggel friss tejjel tartasz jól, életed végéig hálás lehetsz, s nemcsak te, hanem minden utódod is, házad népével egyetemben!
A lány nem sokat gondolkodott: elővett egy hímzett keszkenőt, abba az ékszerkígyócska becsusszant, s a lány elrejtette, majd vizet merítvén, sietve indult haza, mert az égen megjelent a gonosz sárkányok jövetelének előszele: szárnyak árnya takarta el az eget, a fénylő napot. Éjféli sötétség borult a tájra, ám ekkor a keblén rejtőző aprócska kígyó minden ékköve, aranykoronája, gyémántéke szórni kezdte fényét, s a lány gyorsan haza is talált.
A sátrak körül lándzsák, kardok meredtek az ég felé védelmül, a lovak idegesen horkantgattak, a vitézek pedig harcra készen zárták körbe otthonukat.
A lányt a bátyja sátruk menedékébe küldte, s alig ért be, a sárkánysereg máris lecsapott. Vad viaskodás, elkeseredett küzdelem kezdődött: íjak feszültek, pengett az ideg, sziszegtek a kilőtt nyílvesszők, összecsendültek a kardok, dühödt, fájdalmas ordítások, vérfagyasztó sárkányüvöltés, velőtrázó sikolyok hallatszottak, s gyors iramban fogyatkozott a vitézek serege.
Ekkor a kis kígyó elősurrant, s így szólt: - Itass csak meg egy kis tejjel, s meglátod, nem bánod meg! - A lány megitatta, s a kis kígyó hirtelen kicsusszant a sátorlap alatt, és eltűnt. Mégiscsak megbánta a lány, de mennyire bánta! Annál is inkább, mert a Középső Pusztaság népe úgy tartja, hogy a kis kígyó, aki tejet kér inni, szerencsét hoz. Hát még, ha ékszerpikkelyes, gyémántkoronás! Még a legvénebb vének sem hallottak ilyet, s igen szerencsés ómennek tartották. Eltűnése pedig a balsorsot vetítette előre. Alighogy eltűnt a kis ékszerkígyó, az égen megjelent a Sárkánykirály, s a dühödt sárkánysereg elé vágott. Koronája fénye elvakította a sárkányokat, akik ettől magukhoz tértek, a koronagyémántok tüzes fénye pedig elindította őket oda, ahonnan előjöttek: az akkori sárkánypokol fenekére… Csak azok maradtak, akik nem rontottak az emberekre, hanem oltalmazták, tanították őket. Csakhogy ők nem is vettek részt a Középső Pusztaság népe elleni harcban.
Nemcsak a sárkányok, hanem a vitézek is elvakultak a szertelen ragyogástól, ám ekkor történt még csak a csoda: a sebesültek sebei begyógyultak, a holtak megéledtek, s víg táncra kelt az egész falu népe. Mindenki a kis kígyócska kedvét kereste, aki persze ekkorra valahogy előkerült. Ám a kis kígyócska csak a korsós lányt választotta, senki másra rá se nézett.
S azután ott élt velük, s a lány minden reggel friss tejjel tartotta őt jól. Így telt az idő a harmadik holdtölte napjáig. Akkor a kis ékköves kígyócska megitta a tejet, s így szólt:
- Holdtöltekor jöjj ki a legvitézebb férfiakkal, a folyóparti ösvényen várlak! De csak három férfit hozz magaddal! Jól vigyázzatok, ne jöjjön egy lélek se több! – s elsiklott a fűben.
Parázs vita kerekedett, hogy ki a három legvitézebb. Ám hiába váltottak pengét, törtek lándzsát, keltek birokra – nem volt egy sem, akire bizton ki merte volna a vének tanácsa mondani, hogy ő az… S az idő egyre fogyatkozott. Már alkonyult, parázsló felhőszéleken búcsúzott a nap, a hold pedig egyre fényesebben közeledett, éjfélkor pedig a kis kígyó várta a három legvitézebb férfit és a korsós lányt…
Akkor sorsot húztak: a választás a korsós lány titkos szerelmére esett, a bátyjára és a kikosarazott kérőjére… Mit volt mit tenni, elindultak hárman a lánnyal.
Amint a folyóhoz értek, elősurrant a kis kígyócska. - Válasszatok a pikkelyeim ékköveiből! Minden vitéz egy ékkövet válasszon! Szerencsések vagytok, mert valóban nem kísért benneteket senki, még meglapulva sem… Esetleg árnyként… Ha bárki megkísérelne utánatok jönni, megérezném, s akkor jaj volna neki!
Ahogy ezt kiejtette a száján, keserves jajszó verte föl a folyóparti csöndet: a falu gonosz boszorkánya volt, aki sólyom képében röppent fölébük. Csak azt felejtette el, hogy a gonoszság a teliholdra árnyat vet, ami a kis ékszerkígyó számára riadót fúj… S már zuhant is alá a gonosz pára, hogy többé föl se röppenjen.
- Nos, akkor válasszatok, vitézek!
- De hogyan? - kérdezték. - Mi a helyes választás?
- A szívetek megsúgja, arra hallgassatok!
Akkor a lány kikosarazott kérője a gyémántot választotta, azt, amelyik a legpompásabb volt a koronán.
- A gyémántokról nem beszéltem! A pikkelyeimet említettem, vitéz!
- Ó, bocsáss meg, csodálatos ékszerkígyó! Nem tudom, mi szállotta meg elmém! - s elvett egy jadepikkelyt. A lány bátyja egy borostyánt választott, a titkos szerelme pedig egy rubint.
A kis kígyó bólintott: - Pontosan úgy, ahogy vártam! Nos, te, vitéz, a jadéval indulj el a holdsugárösvényen! Te, aki a borostyánt vetted le, indulj Napnyugatnak! Te pedig a rubinnal indulj Napkeletnek! Mindhárman megtaláljátok majd a kiválasztott ösvényen a magatok szerencséjét! - s ezzel a lány hajába egy smaragdpikkelyt fújt, majd magával ragadva eltűnt.
Az ám, szerencse! De miféle szerencse? És hogy jussanak el oda, ahová kell, ha nem is tudják, mit kellene meglelniük? S hogy találják meg a lányt?
Ekkor egy félelmetes hang dördült valahonnan a felhők magasából: - Ha visszatértek, megtaláltok mind a kettőnket!
Nem tehettek mást: elindultak, hárman háromfelé. A kikosarazott kérő egy sólyom hátára pattant, hogy a holdsugárösvényig fölrepülhessen. Lovat-fegyvert hátrahagyott, hiszen a sólyom nem bírta volna el… S a sólyom nekirugaszkodott a levegőégnek, hátán a Kérővel. Majd amikor félúton jártak, hátraszólt a vitéznek: - Adj valamit ennem és innom, mert elfáradtam! - ám a vitéznél nem volt semmi, ezért nem adott enni-inni neki. Még ha lett volna is nála étel-ital, akkor sem adott volna, mert irigy volt.
Akkor a sólyom levetette a hátáról, és zuhanórepülésben a föld felé bukott. A vitéz föl-le bucskázott, s a jadepikkelynek hála, befogott egy ezüstfénysugarat. Ez fölröpítette a holdsugárösvényre, ő pedig elindult. Ezüstfényű permetben gázolt, akár a hajnali harmatban, de nem tudta, mitévő legyen. Hosszú-hosszú út után elfáradt, leült hát egy buckára, ami a semmiből termett elő.
- Jöjj, vitéz, légy az Ezüstfény Lovagja! – hallott egyszer csak egy ezüstösen csilingelő hangot. Ahogy körülnézett, egy ezüstszárnyú tücsköt látott.
- Hová jöjjek?
- Hát a holdsugárösvény végén lévő csodapalotába! Ott él a Holdtündér, s aki oly szerencsés, hogy elérkezik hozzá, azt az Ezüstfény Lovagjává üti!
No, fölkerekedett a Kérő, hisz épp a lovaggá ütés volt szíve leghőbb vágya. Az ezüstszárnyú tücsök pedig elvezette a csodapalotáig. - Itt már magadnak kell boldogulnod! – csilingelte ezüstös hangján.
- Ha rájössz a varázsajtó nyitjára, beléphetsz. Ha nem, a Holdtündér elveszejt! – s ezzel eltűnt.
A Kérő pedig körbejárta a csodapalotát. Csakhogy szemkápráztatóan forgott, s ha a varázsajtó föl is tűnt, azon nyomban elfordult a szeme elől. Már valóban káprázott a szeme, olyan hosszan kereste a bejáratot… akkor elővett a jadepikkelyt, s az fényével megakasztotta a forgást. Ő pedig hozzáérintette az ajtóhoz a pikkelyt, s a palota ajtaja föltárult. Ahogy belépett, akkor kezdett csak igazán káprázni a szeme! A falak szivárványszínben ragyogtak, a mennyezetről ezüstpermet szitált, a megnyíló és bezáruló ajtók pazar, fénylő termekbe engedtek bepillantást, majd eltakartak mindent… mígnem megpillantotta a tündért egy trónon ülve: ezüstfény áradt belőle, csillogott-villogott, csodálatos szép alakját ezüstköntös fedte, vállán át földig omlott sűrű, ezüstfényű hajzuhataga, fején tündérkorona…
S tekintete igéző, mégis rémisztő: a Kérő tüstént tudta, hogy a Holdtündér a legféltettebb titkait is ismeri…
- Csalárd vágy vezérelt ez útra, vitéz: a Korsós Lány sosem lehet a tiéd! Ha az örök élet titka tiéd volna is attól, hogy az Ezüstfény Lovagjává ütlek, akkor sem gyilkolhatnád le azokat, akikben ellenséget látsz! Mert ha meg is tehetnéd, akkor is elválasztana a szeretet a Korsós Lánytól, hisz azok vesztére törsz, akik az ő szívének a legkedvesebbek! Ám ha e vágy nem mérgezné szíved-lelked, akkor sem lehetnél az én lovagom, mert nem jártad meg sem a Napnyugat, sem a Napkelet útját: nem vagy igaz vitéz, kapzsiság, gonoszság fertőz… - s ezzel rávillantotta tündértekintetének igazságosztó fénysugarát. A Kérő pedig holtan zuhant a holdsugárösvényre, majd onnan vissza a folyópartra, ahonnan elindult.
A lány bátyja ezalatt a borostyánnal Napnyugat felé indult. Hosszú ideig csak ment-ment, mindig napnyugta felé, ám semmit nem talált, ami útba igazította volna. Ő sem fölfegyverkezve indult, sem nem lovon: gyalogösvényeken kanyargott, üszökerdőkön vágott át toronyiránt, melyek nevüket az alkonyfény üszkös ragyogásáról kapták. Ember nem járta vidékeken vándorolt, s ahol nem tudta, merre forduljon, ott elővette a borostyánpikkelyt, ami megmutatta az irányt. Egyszer aztán úgy elfáradt a vitéz, hogy leült egy kőre az ösvény mentén. Ahogy ott üldögélt, hangyák sereglettek arra. Figyelte, merre vonulnak, hisz a hangyák megmutatják, merről várható eső…
Akkor a hangyák megálltak, s az egyik így szólt:
- Jól tennéd, te vitéz, ha megkeresnéd azt a sziklát, amire a Sárkánykirály az iszákját a felhők magasában ráakasztotta! Ha arra haladsz, amerről mi jövünk, előbb-utóbb rábukkansz!
- S mire kell az az iszák?
- Arra, vitéz, hogy levedd onnan és elvidd a Sárkánykirálynak. Mert ha sikerül onnan lehoznod, az azt jelenti, hogy legyőzted a Napnyugat Mágusát, aki az iszákot felügyeli… S akkor elviheted a Sárkánykirálynak. Vagy előbb megkeresheted a társad, aki Napkelet felé tart, hogy segítsd…
A vitéz megköszönte az útbaigazítást és a választ, s elindult. Útközben eleredt az eső, vihar tépázta, dörgött-villámlott kegyetlenül, fekete villámok váltakoztak vörös, lila, fehér villámokkal… Ám a vitéz, a lány bátyja csak ment, amerre a Napnyugati Sziklát és Napnyugat Mágusát sejtette. Azt nem tudta elképzelni sem, hogyan jut oda, ráadásul a fellegek magasába, s hogyan szerzi meg az iszákot. Ahogy a sűrű sötétséget cakkozták a villámok, egyszer csak megsejtett egy hatalmas, meredek, csúszós sziklát. De nem tudott rajta följutni: akárha üveghegyen próbált volna mászni. Ahogy azon törte a fejét, hogy mitévő legyen, egyszer csak megvillant a borostyánpikkely. Elővette, s olyan alkonyati pír áradt belőle a sziklára, amely kettérepesztette azt, s a vitéz lépcsőfokokat talált a belsejében, amelyeken csak föl kellett lépdelnie a felhők magasában rejlő csúcsig. Ahogy lépdelt, folyton megcsúszott a lába, a lépcsőfokok túl szűknek bizonyultak, majd túl magasnak, azután meg eltűntek, hogy valahol másutt bukkanjanak elő... A borostyánpikkely azonban borostyántüzével megzabolázta a lépcsőfokokat, s a vitéz, a Korsós Lány Bátyja végre följutott a szikla csúcsára, a fellegek magasába.
Igen ám, de egy fellegről lábát lógatva, csúfondáros mosollyal várta ott Napnyugat Mágusa…
- Nem éred el az iszákot, vitéz!
A vitéz nem válaszolt. A mágus szavaira a szél belekapott az iszákba, félő volt, hogy kioldódik a szája. Eközben bakacsinfeketére vált az ég, bakacsinéj borult mindenre. Még a villámok se cikáztak, csillagoltó sötétség borult mindenre. A vitéz fohászkodott magában, s ekkor a borostyánpikkely magához vonzotta fényével az iszákot.
- Oldd ki a száját, nézz bele, vitéz! Tiéd lehet minden, amit benne találsz!
A vitéz már nyúlt az iszák szájához, hogy a zsinórt megoldja, ám a borostyán-pikkelyben verdesett egy madárka, ami belezárult, és annak dala megállította a kezét:
"Ne oldozd ki, vitéz, Napnyugat iszákját,
Ne hallgasd Napnyugat csalárd Mágusát!
Vidd sietve Keletre, légy segedelmére!
Nem a mágus az, ki óvja testvéred!"
A madár dala megállította magát a vitézt is. Napnyugat Mágusa is dalra fakadt:
"Oldozd ki Napnyugat iszákját gyorsan,
Ne hallgass ostoba madárszóra!
Oldozd és vedd életed jutalmát,
Kövesd holtodig Napnyugat Mágusát!"
Ekkor a borostyán megmutatta a jutalmat: éhínség, betegség, járványok, gyötrelmek, halál… Megrázkódott a vitéz, jól összehúzta az iszák száján a zsinórt, s szélsebesen bucskázott lefelé a sziklában: dehogy törődött lépcsőfokokkal, dehogy törődött bármivel! Végül magához tért a szikla bensejében: rázárult, s ő nem talált rést semerre, hogy kijusson. Ahogy keresgélte a kiutat, ismét a borostyánpikkely segítette ki: fénye rávetült a sziklára, s az épp akkorára nyílt meg, hogy a vitéz kiférjen rajta, s amint átbújt a napvilágra, be is zárult mögötte nyomban.
El is ámult, amint körülnézett: dúslombú fák, kanyargó ösvények, virágok, madarak – élet mindenütt! S a fény sem az alkonyi üszök-fény: éltető napsugár cirógatott mindent. A vitéz megnézte, megvan-e az iszák, a borostyánpikkely, s indult megkeresni társát, aki Napkelet felé vette útját. Sokáig ment, míg rátalált, mert a Napnyugat Sziklája a Földnek az egyik zugában rejtőzött, míg a Napkelet titka a Földnek átellenes zugában várta a másik vitézt.
A harmadik vitéz, a Korsós Lány választottja pedig ezalatt már réges-rég haladt Napkelet felé. Ő sem tudta elképzelni, mit kell keresnie, de rendíthetetlenül haladt egyre tovább a napkelet irányába. Már igencsak régóta tört célja felé árkon-bokron át, amikor a hajnali derengésben valami víztükör csillant meg előtte. A tenger! S a tengerben oly távol, akár az ég, lebegett egy szikla. Meredt az ég magasáig, meredélye halálos veszedelmet sejtetett még távolból is.
A lány választottja leült a tenger partjára, és azon tűnődött, mitévő legyen. Akkor előbukkant a vízből egy hal, kikapta a rubinpikkelyt a kezéből, elnyelte és alábukott. A vitéz pedig nem hitt a szemének: a tenger vize kettévált ott, ahol a hal úszott a rubinnal, ő pedig száraz lábbal kelhetett át a sziklához. Igen ám, de most hogyan tovább? Ahogy nézegette a sziklát, a hal visszaadta neki a rubint, s így szólt: - Ezt a sziklát csak akkor tudod megmászni, ha segítséget kapsz! Dörzsöld meg a rubinpikkelyt, talán az segít!
- De mit kell megtalálnom ott?
- Egy iszákot, amit Napkelet Mágusa őriz, s a Sárkánykirály rejtette oda. Meg fogod találni, meglátod! – s a hal lebukott, és eltűnt a tengerben. A hullámok pedig egyre magasodtak, dobálták, el-elborították a vitézt, félő volt, hogy megfullad. Valahogy mégis sikerült megdörzsölnie a rubint, s ekkor a magasból szikrázó szárnyú, lánggal övezett madár ereszkedett alá. Hátára vette, fölemelkedett vele a napkeleti égbolt pírjáig, a szikla csúcsához, ahol az iszák lengett…
S ott ült a napkeleti bíborszegélyen egy fellegen Napkelet Mágusa. Csúfondárosan mosolygott, s így biztatta őt:
- No, vitéz, akaszd le az iszákot!
A vitéz érte is nyúlt, ám az iszák lángra lobbant. Akkor a szikrák rápattogtak, lángorkánná lobbantak, s eloltották az iszák tüzét, majd kialudtak, s a kis zsákocska ismét olyan volt, mint előtte… Csodák csodájára a vitéznek sem görbült hajszála sem, a lángok sem kaptak bele!
A vitéz leakasztotta az iszákot, s ekkor valahonnan újra meghallotta Napkelet Mágusát, bár nem látta: - Nyisd meg az iszákot, tiéd lesz a leghatalmasabb kincs, ami csak van a világon!
De a vitéz habozott. Napkelet Mágusa akkor dalra fakadt:
"Oldozd ki Napkelet iszákját,
Teremtsd meg kincsével csodáját!
Oldozd és vedd életed jutalmát,
Kövesd holtodig Napkelet Mágusát!"
Már épp nyúlt volna érte, amikor a borostyánpikkely madara – mert az ő hátán röpült oda – dalával megállította:
"Ne oldozd ki, vitéz, Napkelet iszákját,
Ne hallgasd Napkelet csalárd Mágusát!
Vidd sietve kedvesed segedelmére!
Rád vár tengerparton kedvesed fivére!"
A vitéz a madár dalától magához tért, jó szorosra húzta a zsinórt az iszák száján, fölpattant a madár hátára, s az épp a tengerparton ereszkedett le vele. Ott valóban várta a Korsós Lány Bátyja, s miután mindketten elbeszélték egymásnak, mi történt velük, a borostyán- és a rubinpikkely visszaröpítette őket a folyópartra egy szempillantás alatt, oda, ahonnan elindultak. Ott aztán megtalálták harmadik társukat holtan. Mert a sárkányok idején másképp múlt az idő, mint manapság, s ami évszázadok óta egyre zajlott, azt egyetlen burokba zárt pillanat megsemmisíthette. Vagy a pillanat burka megőrizte a korábbi eseményeket és a hozzájuk tartozó lényeket, földet, mindent. A burokba zárt pillanatban pedig ott várta őket ráadásul az aprócska ékszerkígyó és a Korsós Lány.
A kis kígyó átvette a napnyugati és a napkeleti iszákot a szájtátva ámuló vitézektől. Hiszen ámulhattak bizony! Mert a kis ékszerkígyó megrázkódott, s hirtelen átalakult: nem más tornyosult fölébük, mint maga a Sárkánykirály! Koronája ragyogása elvakította a vitézeket, gyémántjainak tüzes fénye pedig bevonta őket, bevonta a Korsós Lányt is, s a vitézek ettől még hétszerte bátrabbak, erősebbek lettek, a Korsós Lány pedig még hétszerte szebb és jobb, pedig már azelőtt is csodájára jártak. Hajában pedig ragyogott a smaragd, mint az élő tűz, az ékszerkígyócska ajándéka. Azután a csodálatos átváltozás látványából magukhoz térítette őket a Sárkánykirály szava:
- Szerencsések vagytok, hogy sikerült úgy rátalálnotok az iszákokra, hogy mindvégig tudatlanok voltatok. S még nagyobb szerencsétek, hogy épségben meghoztátok! Mert ha bármelyikőtök megoldotta volna akármelyik iszák száját, a leghatalmasabb szerencsétlenséget hozta volna önmagára és a Földre egyaránt! A napnyugati iszák a rontás, a fekete mágia iszákja, amely halált, viszályt, háborút, betegségeket, éhínséget, szomjúságot hoz az emberekre. A napkeleti iszák a gyógyír, az új hajnal, a remény, a tisztaság, a jólét, a bőség. Ám aki szívében romlott, és a Napkelet Mágusa megkísérti, ezért kinyitja, az halálnak halálával hal! Mert nem méltó arra, amit meglát. Aki ellenáll a kísértésnek, az méltó. A két iszák együttesen a sárkányok összes tudásának, bölcsességének, varázstudományának, varázserejének telére. Kincseket rejt, ha ráveti ezüst szemsugarát holdtöltekor az ezüstfénnyel bűvölő Holdtündér!
Ahogy ezt mondta, a Holdtündér rávetette ezüstfényű szemsugarát a napkeleti, majd a napnyugati iszákra, s mivel még mindig a kis ékszerkígyó által kijelölt harmadik holdtölte pillanata tartott – ami a holdbűbáj végrehajtásának mágikus száma volt akkoriban -, csodás események szemtanúivá váltak a vitézek a lánnyal! A borostyánpikkelyből fölcsapó lángban fölröppent a Főnix, akinek dala megnyitotta a bölcs Sárkánykirály által óvott új korszakot…
A Korsós Lány szíve választottjával egybekelt, bátyja pedig feleségül vette azt a lányt, aki ezalatt mindvégig szívszakadva várt rá, s szeretetben, bőségben, egészségben, jólétben éltek. A Korsós Lány házanépe valóban áldott volt, s utódaik lettek az új korszak első emberei…
A Főnix és a Sárkánykirály később eltűnt egy másik Földre innen, a sárkányok pedig követték őket, mert király nélkül nem létezhetnek, azt pedig, hogy ki lehet közülük a Sárkánykirály, titkok övezik mindmáig…
Azt is beszélik Föld-szerte, ahol a legendák tüzeit megrakják, táplálják és továbbadják egymásnak az emberek, hogy a parányi ékszerkígyó, azaz a legendák e bölcs Sárkánykirálya volt minden sárkánykirályok közt a legbölcsebb, a leghatalmasabb, mert csak neki jutott eszébe Napnyugat Mágusára bízni egy iszákban mindazt, ami az élet megnyomorítója, s Napkelet Mágusára a másikban mindazt, amely gyógyírt hozhat, ám idő előtt az is csupán pusztít. Mert csak a Holdtündér segíthette meg az embereket, hogy a két iszák egyesüljön és elhozhassa az új korszakot. Vele együtt pedig csíráit az új emberi népnek, akik szívükben-elméjükben fogják majd valamikor megtalálni a hatalmas Sárkánykirály bölcs tudását, s akkor végre megvirradhat a valódi hajnal. A tüzek, amelyek a legendák tüzei, ennek ígéretével lobognak minden este az égre kerek e világon. S a Főnix és a Sárkánykirály akkor majd visszatér, amikor ez a valódi hajnal pirkad…
Mert ezek az emberek a Korsós Lány leszármazottai, akik itt élnek közöttünk, s őrzik a legendákat, hogy továbbadhassák azoknak, akik remélik a valódi hajnal hasadását…
2020. 08. 13., J. W. Cassandra
Minden jog fenntartva. ©