J. W. Cassandra:

Az elátkozott erdő

"Az elátkozott erdő" című novella misztikus thriller, ami "A Létforgatag maszkabálja" című antológiámban kapott helyet. Eredetijét 2005-ben írtam, ez a kiadható változata.  

Amikor egy alkalommal az erdőbe indultam gombát szedni, találkoztam valakivel, aki arra kért, hogy a nevét semmiképpen ne áruljam el. Ezzel a feltétellel mesélte el a következő rendkívül különös eseményt, amely megtörtént vele, és amitől még ma is hideg rázza, ha csak eszébe jut.

Miért mesélte hát el nekem ennek ellenére?

Mert a gombákért épp arra akartam indulni, amerre az általa elmesélt történet lejátszódott.

Jött velem szemben, nagy halom rőzsét cipelt, vastag ágakat húzott maga után. Mivel idegen volt, csak elmentünk egymás mellett, de ahogy egy bizonyos ösvényre léptem, amely kanyarogva haladt tova, utánam kiáltott:

- Várjon, kérem, ne induljon még tovább! Ha nem siet, és nem furcsállja, üljünk le itt a közeli tisztáson, és hallgassa meg, amit elmesélek!

Megtorpantam. Fürkészve lesett, és mikor látta, hogy rendkívül csodálkozom, hozzátette:

- Amit elmesélek, annyira hihetetlen, hogy lehetséges, nem is megy többé ebbe az erdőbe. Hosszú évek óta rovom ezt az utat, mert meg akarom óvni az erre tévedőket, de kevesen hallgatnak meg, és még kevesebben hisznek nekem, mert a történet valóban olyan, ami talán csak a mesékben létezik. Én is ezt gondolnám, ha nem éppen velem történt volna!

Erre már kíváncsi lettem, és elindultam mellette a közeli kis tisztás felé.

Letelepedtünk, ő pedig belefogott az elbeszélésbe. Annyira lenyűgöző és hihetetlen történet, hogy változtatás nélkül írom le, ahogy tőle hallottam:

Sok-sok évvel ezelőtt egy szép tavaszi napon elindultunk a családommal kirándulni. Vittük a család kedvencét is, a kutyust. Senkinek nem volt ötlete, hogy merre menjünk, a kutya izgatott szimatolását követve árkon-bokron át csörtettünk. Állatok ivóhelye mellett, dombokon keresztül átvágva végül épp ebben az erdőben álltunk meg. Az ég hihetetlenül kéken mosolygott ránk, bárányfelhők is alig fodrozták, a nap melengetett, hát kedvünk támadt ibolyát szedni.

Közben egészen meleg lett, a nap száz ágra sütött, ami tavasz lévén, elég szokatlan volt. Az erdő zengett a madarak harsány dalától, trilláitól, a napfény a fák koronáján át is meg-megcsillant, kergetőzött a bokrok levelein, és az ibolyák illatozva hívogattak. A kutya pedig mindeközben izgatottan szimatolva húzott bennünket egyre beljebb. Magaslesek mellett hajladoztunk, a gyerekek rohangáltak, szedték velem a virágot. A behemót kutya boldogan hempergett, majd megint húzta a pórázt, mintha ő vezette volna a férjemet, nem pedig fordítva. Rángatta is, csaholt, igen vígan lármázott.

Mi viszont inkább a virágot szedtük. Annyi ibolya még ritkán nyílt egy helyen, amennyit ott láttam! Magam is szinte teljesen elfelejtkeztem a családomról, szedtem csokorba őket, és hirtelen újra visszakerültem a gyerekkoromba, amikor még a szüleimmel jártunk ugyanerre ibolyázni. Csak a virágokat láttam, alig hallottam a gyerekeket, a férjemet, a kutyát… Megállt az idő… Csodálatos, felszabadító érzés fogott el, amilyet felnőttként ritkán tapasztal az ember.

Arra ocsúdtam föl, hogy a férjem először dühösen, majd rémülten kiáltozik valamit. A nagyobbik, a kislányom tanácstalanul forgatta kezében a csokrát és forgott körbe-körbe, a kisebbik, a kisfiam egy magasles felé szaladt és mászni kezdett a lépcsőfokokon. Szemre nem történt semmi, a lépcsőfokok hiánytalanok voltak és épek, ami magaslesnél ritkaság.

Nem is gondoltam semmi rosszra, csak ahogy a negyedik fokhoz ért a kisfiam, akkor döbbentem rá, hogy valóban baj van. Máig is látom, ahogy kiabálok neki, hogy azonnal jöjjön le, mert indulunk haza, ugorjon le; de ő még húzódzkodott tovább, amikor hirtelen hangos reccsenéssel kitört a fok a lába alól, az pedig, amibe a kezével kapaszkodott, kettérepedt, így már zuhant is lefelé az avarba. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra szó szerint földbe gyökerezett a lábam. A kislányom futott felé, és rémülten kiáltozott. Erre én is szaladni kezdtem hozzá, és végre odaértem. A látványtól káprázott a szemem, mert az avarban hirtelen akkora nyílás tárult föl a földben, amelybe a kicsi éppen bele tudott volna esni, és furcsa sziszegő hanggal indák, ágak tekeregtek az erdei talajon, mint megannyi kígyó, és kezdték körülfolyni, beszőni a gyerekeket. A kislányomnak sikerült kiugrania, teljes erővel futott felém, a kisfiamra pedig rákiáltottam, hogy szaladjon, talpra rántottam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy valami végzetesen megváltozott… A fákra alulról pillantottam föl, de így is hihetetlen látvány tárult elém: a kérgükön, a törzseken vér folyt alá, a lombkoronák magasából sóhajtó nyögések, fájdalmas sírás hallatszott… Sötétség borult az erdőre, egy bogár, egy lepke nem sok, annyi sem zizzent, a madarak elhallgattak, csak a fák indultak meg felénk.

Futni kezdtünk hárman a férjem után, akit a kutya vérben forgó szemmel húzott vágtatva maga után árkon-bokron keresztül, úttalan utakon át. Az ösvény ugyanis, amelyen addig haladtunk, eltűnt. Befolyták az indák, apró bokrok; olyan fák álltak utunkba, amelyek addig ott sem voltak… Ha egy-egy erős karcsapással kettétörtem a karvastagságú törzseket, akkor mindig azt láttam, hogy mire előre léptem és magam elé raktam hol a riadtan kiabáló, kapaszkodó kisfiamat, hol az ugyanígy rémüldöző kislányomat, addigra a hátrahagyott gyerek előtt ugyanazok a fák, amelyeket már egyszer kettétörtem, újra összeforrtak. És nem elég, hogy összeforrtak, hanem föl is sorakoztak a gyerek elé, akit megpróbáltak közrefogni. Tébolyodottan csapdostam szét őket, mentettem a gyerekeimet, közben indák csavarodtak a lábamra, megpróbáltak lerántani, és tudtam, hogy talpon kell maradnom, különben elveszünk!

Az egyik ilyen, önkívületben végrehajtott csapás után éppen a kislányomat emeltem magam elé, amikor a kisfiam borzalmas üvöltést hallatott mögöttem. Visszaugrottam, és a látványtól egy pillanatra megkövültem: a kisfiút két, előzőleg már szétcsapott fa közrefogta úgy, hogy közéjük szorult, és megindultak felé az óriási, combvastagságú faóriások is, hogy eltapossák. Legalábbis így gondoltam. Ahogy magamhoz tértem az iszonyú látványból, hirtelen egyetlen csapással szétütöttem ezeket a gyilkos és elátkozott fákat, magam sem tudva, honnan veszem az erőt hozzá.

És akkor láttam meg, hogy miért nem lép hozzám szegény kisfiam: a két lába már térdig besüppedt a megelevenedett avarba, az indák sziszegve körülfolyták, és a lába pillanatok alatt a szemünk láttára kérgesedett, vált fává.

Nagyot fohászkodtam magamban, és ekkor hirtelen éreztem, hogy nem emberi erő szállt meg, s nem törődve a kisfiam borzalmas visításával, a hóna alatt megfogtam, egyetlen rántással kirántottam onnan, máig sem értem, hogyan nem tört el semmije, mert olyan ívet írt le, aminek a végén hangos csattanással ért a földre újra, és legalábbis a lába vagy a karja kellett volna, hogy törjön.

Visítani kezdett: - Jaj, a lábam, a lábam! Nincs lábam, nem tudok menni!

Amire lepillantottam a lábára, láttam, hogy van; ráordítottam:

- De van lábad! Fuss! Ne törődj semmivel, csak fuss!

Szegénykém tovább üvöltött, fölkaptam, hogy a férjem és a kutya után rohanjak vele, a kislányomat pedig húzni kezdtem magam után. Ekkor az eddigieknél még vastagabb törzsű, óriási tölgyek álltak elém, eltorlaszolva az utat.

A férjem után üvöltöttem, hogy segítsen.

Nagy nehezen visszafordult a rémülten ellenkező irányba vágtató kutyával, a két fa között átadtam neki a kisfiunkat, ő pedig rohant előre vele a kutya után olyan sebesen, hogy szegény gyerek valósággal úszott utána visítva a levegőben egy ideig. Most is látom magam előtt!

Hogy hol volt az apjuk addig, míg a kisfiunkat át nem vette, azt nem tudtam, de később elmesélte, hogy úgy rohant vele a megvadult kutya el onnan, hogy alig tudott visszajönni, amikor hallotta a kiabálásomat.

Nem volt akkor időm ezen gondolkodni, mert a két óriás fát kellett elintéznem. Utána a kislányomat egyedül már könnyebb volt kirángatnom a folyton előttünk termő fák közül, valamivel gyorsabban haladtunk az erdőből kifelé.
A baljós csendet továbbra is csak a fák jajgatása, a gyilkos fák fenyegető zúgása törte meg, sötétség borult mindenre, csak a szenvedő fák vére csordogált, mint a vörös arany, amerre csak láttunk…

Soha ilyen gyorsan nem rohantam még életemben, minden lépésnél újabb fatörzseket törve szét egyetlen csapással. Végre kiértünk a dombokra, ott az erdő szélétől biztonságos távolságban leroskadtunk, és csak néztünk szótlanul magunk elé hosszasan….

A gyerekek remegve bújtak hozzám, a férjem a kutyát próbálta megnyugtatni, simogatni, amikor arra lettünk fegyelmesek, hogy a nap újra kisütött, de a madarak még nem csiviteltek, helyette az erdőből hatalmas zúgás, ágak csapkodása és keserves jajgatás hallatszott. Odanéztünk és hüledezve láttuk, amint az óriás fák egymást csapkodták vastag ágaikkal, és a valószínűen valaha emberként élt kisebb, védtelen fákat verték, fenyegették, amiért megmenekültünk…

A dombon a kisfiam cipőjét levettem, majd ágakat, gyökereket és kérgeket öntöttem ki belőle, még a hajában, a ruhájában is mindenütt fakérgek, ágacskák és indák rejtőztek…

Amikor hazatértünk, nem beszéltünk erről senkinek, mert senki sem hitte volna el azt, ami történt. Viszont soha többé nem jöttünk erre kirándulni, csak én szedegetek itt időről időre gallyat. Amióta újra idemerészkedek, látom, ha valakit fává változtatott időközben az erdő: azok a fák valahogy kijjebb állnak a többitől, sokszor kisebbek is, az ágaik pedig igen szomorúan hajlanak lefelé, mintha rejteni próbálnák magát a fát.

Azóta figyelmeztetem az erre járókat, mint most magát is, aztán a döntés az övé: vagy elhiszi, amit elmondtam, és óvakodik a gyilkos erdőtől, vagy nem hisz nekem, és belép. Azt azonban nem tudhatja, hogy melyik az az időpont, amikor az erdő újra gyilkolni kész, és azt sem, hogy megmenekül-e.

Az asszony szeme különös tűzben égett, mialatt beszélt, a tisztás szélén pedig egy kis helyen hirtelen látomásszerűen megelevenedtek az imént hallott történet szereplői: ő maga fiatalon, a férje, egy behemót kutya, és egy kisfiú, meg egy kislány, amint kétségbeesetten próbálnak menekülni. A látványtól még a lélegzetem is elakadt: szempillantás alatt mintha hirtelen egy másik Föld másik erdejében és más idősíkjában lettem volna – szerencsére csak nézőként! – és épp akkor zajlott volna le mindaz, amiről ez a különös nő mesélt. Ezt hívják másik dimenziónak, ha jól tudom, bár nem igazán vagyok járatos az effélékben.

- Jelenleg nem kell attól tartani, hogy az eset megismétlődik – ocsúdtam föl beszélgetőtársam szavaira.
- Nézze csak – mutatott az erdő fáira –, minden békés, csöndes, a madárdal mindent betölt, nem kell félnie. De azért jobb az óvatosság, igyekezzen haza, ha megszedte a gombát!

Azzal a nő elköszönt, és fürgén húzta maga után a gallyakat. Mire megkérdeztem volna, hogyhogy nem fél, összezárult a tisztás szélén mögötte a bokorközök "bejárata", csak néhány ág rezgett még léptei nyomán.

Tűnődve indultam haza, a lábam szinte magától talált a hazavezető ösvényre, mert egyre a különös történet járt a fejemben – az asszony hol szenvedélytől izzó, hol feldúltan remegő hangját hallottam egyre, és újra meg újra megjelentek előttem a vérző fák, a kérgesülő kis gyermeklábak, fülembe hatolt a rémült sikoly. Szakasztott úgy, mintha magam is ott lettem volna.

Azután eszembe jutott már újra biztonságos otthonom révében pihenve, hogy gyerekkorom-ban az idős nénik ki szoktak ülni a kispadokra az utcán, vagy csak megálltak beszélgetni. Ilyenkor minket, gyerekeket játszani küldtek, de néha mögöttük bújócskázva elcsíptünk egy-egy beszédfoszlányt:

- Látja, Bözsi, a Terus is elment a múlt héten gombát szedni, aztán nyoma veszett…

- Bizony, Mariskám, biztos elnyelte azt is az erdő!

Vagy:

- Hallotta-e, Pirikém, hogy a múltkor egy egész család: apjuk, anyjuk, gyerekek indultak el kirándulni meg rőzsét szedni, aztán mind eltűntek? Csak a nagymama maradt meg, mert őt otthon hagyták, mivel fájt a lába.

- Akkor várhatja vissza őket szegény ítéletnapig is, biztos ezeket is elnyelte az erdő…

Vagy a következő:

- Emlékszik, Mariskám, arra a kolduslegényre, aki itt szokott kéregetni tavasztól őszig?

- Emlékszem, Terus, mi van vele?

- Hát csak úgy hallottam, hogy az ősz vége felé annyira nem volt hová húzódnia szegénynek, hogy az erdőbe indult. Aztán most, hogy elolvadt a hó, az erdész mesélte a barátjának, hogy nem sokkal távolabb az erdő szélétől találtak egy fát, amelyik két ágát égnek mereszti, a törzsén pedig, ott, ahol a feje volna, egy arcféle rajzolódik ki, ami szakasztott olyan, mint a koldus volt, szegény!

- Biztos ő volt az, szegény. Isten máshogy is magához vehette volna…

Persze ezek a fajta beszélgetések a régi kor öregasszonyaival együtt eltűntek a mai világból, alig akad, aki emlékszik rá. És ha ma eltűnik valaki az erdőben, racionális magyarázatot keresnek és találnak az emberek. Pedig nem biztos, hogy csak a racionálisnak van helye Isten szabad ege alatt!

Az asszony is úgy tűnt el a rőzsével, akár egy kísértet, máig sem tudom, honnan került oda, és hová lett.

2026. 05. 13., J. W. Cassandra

Minden jog fenntartva. ©