J. W. Cassandra:

Út az Örökkévaló csarnokához

Fotó: Gianni képe a Pixabay-en.

Az "Út az Örökkévaló csarnokához" című esszé az "Ismeretlen ösvény" (Unknown Pathway) című antológiám utolsó írása, a kötet záró fejezete lesz. Mivel a könyv még készül, ez a mű viszont már teljesen befejezett, úgy döntöttem, nem várok a teljes kötet megjelenéséig: most mutatom be.

Ez az esszé gondolatfutam arról, hogyan érhetünk el oda, ahová lényünk legmélyén törekszünk. Ahogy a folyó szüntelenül tör a tenger felé, úgy tör az emberi lélek is az Örökkévalóhoz – akár tudatosan teszi, akár öntudatlanul. És amikor végül megérkezik, csupán az számít: az út nem volt hiábavaló.

Mindaz, ami az antológia novelláiban és többi írásában feltárul, mind erre a hatalmas utazásra ösztökél bennünket. Mivel azonban leginkább csupán érezzük az irányt, maga az út ismeretlen. Ez az, ami a kötet címéhez kapcsol vissza. Jelen esszém tehát az ismeretlen ösvény legvégső célja. Mindannyian haladunk rajta így vagy úgy, és végül egy szép napon mindenki meg fog érkezni oda: az Örökkévaló csarnokába.

Mottóul nem véletlenül választottam Rabindranath Tagore Gitanjali című művének 85. versét. Az ő költészete és szellemisége számomra az emberiség egyik legszebb szellemi kincse, amely zseniálisan ötvözi a mély bölcseletet az emberi psziché legmélyéből fakadó érzésekkel. Gitanjali című kötete pedig az ősi filozófiát szólaltatta meg a XX. század elején. Egyben előfutára a megújulásnak, amely az ősi gyökerekhez nyúl vissza, és amely az élet minden területét átitatja. Ez a mottó adja meg ennek az esszének a valódi kulcsát.

Remélem, tetszeni fog ez a legújabb írásom, és tartalmas perceket szerez nektek ez a belső utazás! (Az esszét az oldalon található váltógomb segítségével angol nyelven is elolvashatjátok).

Kellemes időtöltést és jó elmélyülést kívánok a műhöz!

Mottó:

"Amikor a harcosok első ízben jöttek elő mesterük terméből, hová rejtették hatalmukat? Hol volt a páncélzatuk és a fegyverük?

Szegénynek tűntek és gyámoltalannak, és nyilak záporoztak rájuk azon a napon, amikor kiléptek mesterük terméből.

Amikor a harcosok ismét visszamentek mesterük terméhez, hová rejtették hatalmukat?

A kardot leejtették, az íjat és a nyilat leejtették; homlokukon a béke honolt, és életük gyümölcsét maguk mögött hagyták, amikor ismét visszamentek mesterük termébe."

Rabindranath Tagore: Gitanjali, 85. vers

/Fordítás angolból: J. W. Cassandra/ [1]

Ha tudni akarod, mi a valóság, amit eltitkolnak, figyeld meg, mi az, amiről nem beszélnek. Soha. Egyetlen szóval sem, sem tekintettel, arcjátékkal – semmivel nem utalnak a létezésére. Azt derítsd ki, ami a megnyilvánulások, a szavak mögött a HIÁNY.

Egyedül az a valóság!

Lehet fájdalom, lelki szenvedés, szégyen, tabu – bármi.

Hogyan derítsd ki? Minden esetben egyedi módon. Lehet, hogy véletlen találkozás utal a hiányra. Vagy bizonyos fényképek nemléte. Ott, ahol nagyon is helyénvaló volna.

Vagy a szavak tengerárja borítja, nehogy meglásd. Olyan szavaké, amelyek iránytűként funkcionálnak, mégis félrevezetnek.

A csönd sosem vezet félre.

Csak figyeld meg! A saját csöndeddel kezdd el! Milyen? Kényelmetlen? Feszengsz tőle? Vagy ellenkezőleg: elméd, akár a derűs tó, visszatükröz mindent? Olyan, mint egy kényelmes kabát: melenget, véd, eltakar? Szűk, mint az összement ruha?

És mikor érzed azt, hogy bizonyos módon létezel benne? Ha isteni magányodba húzódsz vissza? Ha lármás, rohanó, felületes emberek zajában vesz körül?

Amikor már ismered a sajátodat, akkor figyeld meg másokét is! Előbb-utóbb megérzed mások csöndjét. És azt, hogy abban ők milyennek érzékelik önmagukat és a külvilágot. És akkor kezdhetsz neki a HIÁNY kiderítésének. Mert az a csönd legmélyén búvik meg, hogy védje magát.

Ha már értő füllel hallgatsz, mások csöndje megszólal, és föltárja titkait. Neked. Másnak nem. Néma szóval, ami mégis hangosabb a leghangosabb sikoltásnál is.

És ez a HIÁNY fogja mindennél pontosabban megmutatni a valóságot. Kendőzetlenül.

Később az első szempillantásban is meg fogod hallani a csönd szavát, és tudni, érezni fogod a hiányt. Még teljesen idegenekkel szemben is. Még később távolból is elér annak az embernek a HIÁNY-a, ezáltal valósága, akire csak úgy rágondolsz.

A HIÁNY azután összegződik, s egy egész emberiségé lesz. Ha ezeket érzed, tudod, mindig felelősen viszonyulj a valósághoz! Soha ne élj vele vissza semmiféle módon! Ehelyett használd ezt a tudást arra, hogy ha lehetséges, segíts! Vagy hallgass, és hagyd, hogy a HIÁNY elvégezze a maga dolgát! Így jöhet létre egyfajta tökéletesség és teljesség. Ha megfelelően viseltetsz a csönd és a HIÁNY felé…

Mire ezt az állapotot eléred, a csönd végtelen korszakait éled meg, csakúgy, ahogy a végtelen HIÁNY-t is: ez tesz alkalmassá arra, hogy a Csönd és a HIÁNY minőségén át eljuss a tökéletességhez és a teljességhez. Az Örökkévaló csarnokába való belépéshez.

2025. 06. 06., J. W. Cassandra

[1] Az esszé mottójaként szolgáló verset Rabindranath Tagore maga fordította le saját, eredeti bengáli művéből angolra (Song Offerings, 1912). Az angol nyelvű kötethez a neves ír költő, William Butler Yeats írt előszót. A magyar változat mottóját az angol alapszövegből J. W. Cassandra fordította.