J. W. Cassandra:

Ufó voltam Dél-Koreában

Az "Ufó voltam Dél-Koreában" egy különleges, humoros hangvételű sci-fi novella a "Merész álmok" című antológiámból, amelyet egy saját versem keretez.

A történet szerint a főszereplő elszunyókál egy délután, és ezzel kezdetét veszi egy sosem látott utazás egy gyöngyszürke, alakváltó űrhajón. A légi járművet egy Han Solóra hasonlító űrlovag vezeti, aki a dimenzió-őrökhöz kalauzolja utasát. Útközben azonban tesznek egy kitérőt egy olyan helyre, amely örökre emlékezetes marad mindkettejük számára.

Bár jelenleg egy készülő könyvem köt le elsősorban, amelyet itt fogok megjelentetni részletekben, amikor befejezem, örömmel fordítottam le, és teszem közzé a jelenlegi történetet is – jó szórakozást kívánok hozzá!

Mottó:

"Az Idő-gyöngy fölszikrázik:
Pereg fénylő szürke könnye;
A lény, ki létbe bocsátkozik,
Lesz prédája, míg létet görget.

Az Idő-gyöngy fényben ázik:
Pereg fényvízből egyre alá…
A lény korszakokban fázik,
S nem ragadja fénybe száz halál.

Ha Idő-gyöngy árasztja fényét,
Jól gondold meg, csábítson-e!
Kezdete s vége közt lényét
Égeti végtelen kínok tüze.

Az Omega s az Alfa köre
Az, mi szikrázik szürkén föl,
Az Omega s Alfa egyetlen körben,
Mit a Végtelen gyönggyé tör.

Végtelen vagy véges: örök
Az Idő-gyöngy, ha létbe tör,
Korszakok áradnak elő,
S hullnak éjbe benne örökkön.

Mi kiáramlik, az visszatér:
Hol a Kezdet, ott lesz a Vég,
Ki benne létezik örökkön,
Nem ámul szürke Idő-gyöngyön."

Különös kalandot éltem meg, amelyet most megosztok veled is: miután megírtam "A Fénylő Eredet Könyve" című verseskötetem "Idő gyöngyei" című ciklusát, visszatértem kedvenc elfoglaltságomhoz: a nyelvtanuláshoz. Világéletemben imádtam idegen nyelveket tudni, vagy ha nem tudtam, akkor tanulni azokat, írásukkal együtt. Nagy kalandom a koreai nyelvvel még egészen régen kezdődött, ám egymagam nem igazán tudtam tanulni ezt a nyelvet, mivel meglehetősen bonyolult az autodidakta tanuláshoz. Tömérdek videót láttam egy dél-koreai énekessel, akinek csodaszép hangja és dalai lenyűgöztek, mi sem természetesebb, mint hogy érteni akartam, miről énekel. Így kezdődött.

Folytatásként egy kedves lány segített, aki a rajongói oldalát - ami igényesen kialakított weboldal volt – velem is megosztotta. Később kiderült róla, hogy ő az énekes menedzsere, és szerencsémre egy ideig tudott időt szakítani arra, hogy segítsen nekem a nyelvet tanulni. Amikor már nem ért rá arra, hogy nekem segítsen, maradtunk a levelezésnél, és kerített nekem egy szöuli tanárnőt. Az e-mailekben lingva francaként az angolt használtuk. És tanultam: videókat néztem, oldalakat találtam, ahol félig saját anyanyelvemen, félig angolul találtam tananyagot, magyarázatokat, mintákat, gyakorlóanyagot. És egészen jól elboldogultam már a nyelvvel, sokat hallgattam az énekes csodaszép hangon előadott dalait, megismertem egy teljesen eltérő kultúrát, mint amiben élek – mindeközben pedig távoli barátokra tettem szert.

Történt egy szép napon, hogy elszunyókáltam délután. És álmomban megjelent egy gyöngyszürke űrhajó. Szivar alakú volt, de ahogy közeledett, átalakult: klasszikusnak mondható csészealj formájú űrhajóként ereszkedett alá a házam előtti pázsitra. A landolást követően gyöngyházfényekben sziporkázott, a sziporkák vidáman gyűrűztek a tér minden irányába, majd újra a gyöngyszürke hajót láttam. Megdörzsöltem a szemem: mi az isten csodája ez? Az én házamhoz akar valami idegen lény jönni? Ugyan minek? A rejtély tüstént megoldódott: az űrhajón fölpattant egy ajtó, leereszkedett egy lépcső, amin szép kényelmesen lesétált egy időgyöngy páncélt viselő, szemlátomást emberinek tűnő alak. És addig lépdelt, míg elém nem ért, ugyanis én földbe gyökerezett lábbal álltam és bámultam rá. Bizonyára roppant értelmesnek tűnhettem volna egy kívülálló szemében – csakhogy semmiféle szemtanú vagy kívülálló nem volt sehol!

Az idegen odaért hozzám, meghajolt, levette gyöngyszkafanderét, a kezébe fogta és olyan mulatságosan kacskaringós ívet írt vele a levegőbe egy ismételt meghajlás során, amilyen a középkori udvaroncok szokása volt a valaha létezett királyi udvarokban. Mondanom sem kell, csak pislognom sikerült.

Az idegen fölemelkedett végre, és ekkor láttam, hogy elég magas, harminc körüli, szőke hajú, kékszemű, jóvágású fiatal férfi. Mosolyogva üdvözölt a saját anyanyelvemen, de úgy tűnt utólag, hogy kissé elkalandoztam attól, amit mond, mert azon merengtem, hogy kire emlékeztet. És egyszer csak beugrott: Han Solo kapitányra a Star Warsból! Azaz az őt alakító színészre, Harrison Fordra. Nem túlzottan, de mégis emlékeztetett rá. Amikor a film a mozikba került, a színész igen nagy népszerűségnek örvendett a fiatal lányok körében. Arra ocsúdtam, hogy így szólt:

- Megleptelek? Mintha valaki mást láttál volna itt a helyemben egy röpke pillanatra!

- Iiigen – pislogtam némileg furán – legalábbis 'Han Solo' reakciójából erre következtettem.

- Nos, tudom, kire emlékeztetlek. Sokszor hiszik azt, hogy Harrison Ford jött értük fehér ló helyett csészealjon… Ám én valaki más vagyok: a nevem Khai, és most másról kell beszélnünk!

- Miről szeretnél velem beszélni? – próbáltam figyelni rá. Közben szidtam magam gondolatban: - Nem vagy már nyeretlen kétéves, tessék felnőtt emberhez méltón viselkedni! Ráadásul soha nem is érdekelt téged a színészek világa, most mi ütött beléd? Bolondgombát ettél?

Han Solo szemlátomást elsiklott e kis közjáték fölött, és így folytatta:

- Mivel nemrég befejezted az "Idő gyöngyei" című ciklust a verseskönyvedben, annak rezgései elérkeztek hozzánk, és a dimenzió-őrök úgy döntöttek, hogy meg akarnak ismerni személyesen. Most tehát azért jöttem, hogy tisztelettel meginvitáljalak egy körutazásra. Szállj be az űrhajóba, kérlek, és a körutazás végén pontosan ugyanitt, ha úgy óhajtod, ebben a szempillantásban foglak visszajuttatni a saját világodba! De ha szeretnéd, kissé visszább az időben. Vagy kissé előrébb, bár az megbolygathatná a téridő-kontinuumot, és a dimenzió-őrök az orromra koppintanának érte… - halkult el addig zengő baritonja.

- Ezek szerint te dimenzió-őr vagy? – pislogtam rá.

- Nem egészen, de az ő megbízásukat teljesítem. A nevem Khai, amint mondtam. Ha beszállsz az űrhajóba, mindenfélét megmutatok neked, amit nem árt, ha ismersz, és ha nagyon ügyes leszel, amikor végül visszatérünk ide, emlékezni is fogsz mindarra, amit most látni fogsz.

Még mindig hitetlenkedve szálltam be az űrhajóba.

- Teljes tisztelettel megkérlek, hogy itt, a vezérlőpultnál foglald el ezt a széket! – és egy kényelmes pilótaülésszerű ülőalkalmatosságra mutatott, amin valamilyen csatokat és szíjakat is láttam, a vezérlőpult pedig sötéten csillogott az ablakszerű kilátósáv előtt. A szék mellett, amire mutatott, állt egy másik hasonló ülőalkalmatosság, abba a csészealj tulajdonosa ereszkedett bele, de áthajolt, engem keresztül-kasul beszíjazott, bekapcsolgatta a csatokat, intett, és egy, az övével hajszálpontosan azonos kinézetű, de rám szabott időgyöngy páncél simult rám a szkafanderrel együtt, ő pedig kedélyesen megkérdezte:

- Mielőtt a dimenzió-őrökhöz indulnánk, hová szeretnél röpülni?

- Életemben nem ültem még ilyen repülőalkalmatosságon! Annyira furcsa! Talán a Téli Palotába – tűnődtem hangosan.

- Azt most nem javaslom, mert mint tudod, nem tudnám igazán garantálni a biztonságodat. Mondj egy másik célpontot!

- Nem is tudom, inkább avass be a vezérlőpult rejtelmeibe! – javasoltam.

- Nos, a vezérlőpult rám van szabva, azaz úgy van kialakítva, hogy a gondolataimmal és az akaratommal tudom irányítani, de a kedvedért most áthangolom – ezzel megérintett a csillogó sötét felszínen egy pontot, és a vezérlőpult halk surrogással életre kelt: középen egy spirálisan tekeredő kör villogott hol ilyen, hol olyan színben, a kört különböző nyilak, gombocskák és szimbólumok vették körül. Némelyik a folyamatábrák nyilaira és jeleire emlékeztetett, mások valami virágszerű szimbólumokként ragyogtak, és akadtak háromszögek, kúpok, csonka kúpok és hasonlók is. Nem igazán jegyeztem meg, mert kísérőm tovább magyarázott:

- Ezek a szimbólumok a közönséges irányítójegyek. Mind mást tesz lehetővé. De mindjárt meglátod! – és kedves mosolyt villantott felém.

- Ha a lótuszszirmokon zongorázom, akkor beprogramozom, hová menjünk – apró kuncogással gyors egymásutánban megérintett egy lótuszszirmot, majd egy újabbat, ha jól rémlik utólag, összesen kilencet. Ezek a spirális kör alatt villantak fel hirtelen, pompázatos színárnyalatokban. Azután megérintette a spirálist három ponton, és az űrhajó átalakult: szivar alakú űrjárműként fúródott bele a sztratoszférába, majd a szférák zenéje után az űrbe… És jó ideig csak röpültünk, majd az irányítópulton a spirálkör furán villant egyet, és a csillagok egy pillanatra eltűntek a szemünk elől. Tökéletes sötétség vett minket körül, zúgó zajjal húzott valamibe, amibe dugóhúzószerűen fúródott bele a szivar alakú űrhajó. Szédültem, úgy éreztem, hogy ólomnehéz vagyok, átütöm a padlózatot is, azután súlytalan könnyűségben lebegtem: ha a szíjak és a csatok nem fogtam volna le, valószínűleg gyöngyszkafanderes óriásmadárként röpködtem volna az űrhajóban.

Egyszer csak odahajolt a másik szkafander egészen közel: – Már majdnem átértünk, mindjárt minden helyreáll! – biztatott Han Solo, azaz Khai.

És lőn: a dugóhúzó kisimult, a kilátósávon át pedig csodálatos csillagrajra láttam.

- Mintha ezek a csillagok kissé különböznének az iméntitől! – mutattam ki.

Khai csak kuncogott.

- Azt hallottam, szeretnéd látni Dél-Koreát, mert tanultad a nyelvüket – szólalt meg aztán.
- Nos, most lesz lehetőséged rá, hogy lásd! – és már ereszkedett is velünk az űrhajó Szöulba. Láttam a Gyeongbok-gung [1] palota tetejét is, és futólag közben a Cheomszongdaét, a középkori Silla Királyság [2] csillagvizsgálótornyát, pedig nincs túl közel Szöulhoz, és a fővárost övező hegyeket is. Hanbokba [3] öltözött nők sétáltak a főutcán, kis kávézók hívogatták a vendégeket – és távolabb modern felhőkarcolók magasodtak, ahonnan modern emberek sorjáztak elő.

Az űrhajó szivar helyett csészealjat formázva ereszkedett alá, és rémült futkosás, fölfelé mutogatás, később hallható kiáltozás közepette landolt egy folyó partján. Elégedetten nyugtáztam, hogy ez a Han folyó. Mint később megtudtam, a folyó túlpartján is a főváros terült el jókora területen.

Nem értettem, mit kiáltoznak, de bizonyára azt, hogy meneküljenek, meg hogy ufó ereszkedett alá. A bátrabbak tisztes távolba futva visszafordultak, és a mobiljukkal videóztak, fotóztak minket. A lépcsőt elhagyva Khai előre lépett, kitárta a két tenyerét, fejét meghajtotta és valamit mondott, amit nem értettem. De a koreai emberek értették, mert megálltak, ők is kitárták a két tenyerüket felénk, és fejet hajtottak. Erre a "Rómában tégy úgy, mint a rómaiak" mondást követve én is ugyanazt tettem. Miután megnyugodtak a kedélyek, Khai a könyökömnél fogva terelt, hogy merre menjek: a folyó mentén kanyargó, hosszú, hangulatos utcára irányított, ott egy kisebb kávézó mellett megálltunk.

- Rendelj nekünk kávét, kérlek! – szólt, és huncutul csillogott a szeme.

- Talán sikerül – gondoltam, és rendeltem: - 안녕하세요! 커피 두 잔 주세요! (Annyeonghaseyo! Keopi du jan juseyo! [Annyejonghaszejo! Kopi du dzsan dzsuszejo!])

Ami gyér koreai tudásom alapján azt jelenti: - Helló! Két csésze kávét kérek!

Ám a pincér, aki Khai intésére odajött, értetlenül meredt rám, és nem mozdult. Akkor angolul próbálkoztam, hátha több sikerrel járok.

- Hello! 2 cups of coffee, please!

A pincér pislogott, rám meredt, majd a mellettem pukkadozva hahotázó Khaira. Khai akkor gyorsan megérintette a gyöngyszkafander közepén villogó gombot, és a pincér megértette, amit mondott, én viszont nem. Kacsázva hozta is a kávét kisvártatva jó pincérhez méltón, és még akkor is váltig csodálkozott, amikor tovább indultunk a kanyargó, szép kis úton.

Egyszer csak előbukkant egy étterem, ahol a teraszon ült néhány vendég. Meghökkenve kaptam föl a fejem: kedvenc dél-koreai énekesem ült az egyik asztal mellett, és épp lerakta az újságot, amit addig lapozgatott. Megtorpantam, földbe gyökerezett a lábam egy pillanatra, majd izgatottan magyaráztam Khainak, hogy ő az énekes, és nem is értem, hogy kerülhetett ide, hiszen neki elvileg fellépései vannak.

- Kérdezd meg! – biztatott, és csillagraj táncolt a tekintetében, úgy kacagott.

Föllépdeltem egy formatervezett lépcsőn, kerülgettem a kaspókban pompázó széles szirmú, lila és piros virágokat. Így vonultam végig az asztalok között odáig, ahol az énekes szájtátva bámult rám, ahogy mindenki más is, pedig közben már a szkafander sisakját is levettem. Amikor odaértem hozzá, fejet hajtottam, és megkérdeztem:

- 어떻게 공연 준비를 하지 않는 거죠? (Eotteoke gongyeon junbireul haji anneun geojyo? [Ottokke gongjon dzsunbirül hadzsi annün godzsjo?])

Azaz: - Hogy lehet az, hogy nem fellépésre készül?

Legalább olyan értetlenül bámult rám, mint az iménti pincér a kávézóban. Khai pedig szkafanderestől gurult a nevetéstől. Amikor föltápászkodott, a szkafanderemen megnyomta ugyanazt a gombot középen, amit az előbb a pincér esetében a sajátján, és hirtelen megszólaltam koreaiul, amire végre válasz is érkezett. Persze nem igazán értettem volna a gombocska nélkül! Közben megérkezett a pincér: mérhetetlen csodálkozással a tekintetében kérdezte meg, hogy mit szeretnék. Újra elismételtem, hogy szerintem az énekesnek fellépésre kellene készülnie, mert tudtommal a város másik végében fog fellépni félóra múlva.

- Fellépés? – kérdezett vissza aztán mindkettő egyszerre, elképedve. – Miféle fellépés?

- Hát az énekesi fellépésekre gondolok! A gyönyörű dalokra, amiket énekel – válaszoltam.

- Én nem vagyok énekes – tiltakozott. – Nem is tudok énekelni se!

- Minden nap itt ül a vendég – és a pincér főbiccentéssel utalt az "énekesre" –, és pontosan ebben az időben szokott a kedvenc napilapja átlapozása után ebédelni.

Az "énekes" bólintott, majd tétován belelapozott az újságba, de abba is hagyta. Hirtelen felém fordult:

- Melyik országból érkeztek ide?

Lelkesen magyaráztam, hogy Magyarországról, de amikor elmondtam, hol helyezkedik el, megint furán pislogott. Itt a pincér is újra bekapcsolódott, aki valahogy elfelejtett a dolga után látni.

- Magyarország attól jóval északabbra terül el, én is jártam ott évekkel ezelőtt, fiatalkoromban. A fővárosa csodálatosan szép! – biccentett udvariasan.

Váltig állítottam nekik azt, amit én magam tudok a hazámról, ám a pincért és az énekest nem győztem meg. Akkor elmeséltem nekik, hogy mit tudok Dél-Koreáról és az énekesről, valamint azt is, hogy miatta kezdtem koreai nyelvet tanulni, hogy megértsem, miről dalol, mert annyira szép.

- Az volna a koreai nyelv, amin az előbb megszólalt? – kérdezték aztán.

Bólintásomra közölték velem, hogy az a nyelv, amin most beszélünk, a koreai, nem az, amin én szólaltam meg. De én ragaszkodtam hozzá, hogy pontosan tudom, hogy ez a koreai, mert még egy szöuli tanárnő is segít nekem, hogy meg tudjam tanulni. Khai megnyomta a gombomat, amikor az angolt és a koreait párhuzamba állítva mondtam, így a két újsütetű ismerősünk megint csak értetlenül nézett. Akkor én magam nyomtam meg azt a nyelvváltó gombot, és elmeséltem nekik mindazt, amit addig tudtam róluk: a tanárnőt az énekes menedzserének köszönhetően ismertem meg, az angol közvetítésével segít nekem koreaiul tanulni. A menedzserrel is szoktam levelezni angolul és koreaiul, tőle tudom, hogy félóra múlva fellépése lesz. A menedzser weboldala telis-tele van hanganyaggal, ahol bele lehet hallgatni a dalokba, az angol fordítást is meg lehet néha találni.

Végre megértettek, és megállapítottam, hogy a nyelvváltó gombnak hála, most már szót értettünk! Közben egyre hatalmasabb tömeg verődött össze az étterem előtt, hogy tanúja lehessen az "ufók" nem mindennapi előadásának.

- Magyar vagyok – közöltem most velük. – Ismeritek Magyarországot? Hallottatok már róla?

Többen bólogattak, és valaki meg is nevezte, de nem 헝가리 (Heong-ga-ri [Honggari])-ként hangzott, hanem egészen másként. Akkor érdeklődtem az angol, a német, az orosz, a spanyol, az olasz, a török nyelv felől is – mindent ismertek, de mindent más-más néven.

Végül kiderült, hogy az a Szöul és az a Dél-Korea, amit én szerettem volna látni, nem azonos ezzel. Khai trükkösen átlépett egy másik dimenzióba a száguldó szivar alakú űrhajóval, és amikor azt láttam, hogy megváltoztak a csillagok a kilátósávon, tényleg megváltoztak: a Tejút mögöttünk maradt valahol, ahogy a Föld is. Egy teljesen más dimenzióban jártunk, egy teljesen másik Földön, egy teljesen másik Dél-Koreában és Szöulban – tehát egy másik Dél-Koreában voltam ufó…

Miután mindenről alaposan kifaggattak ennek a másik Szöulnak a lakói, amit csak elmondhattam nekik a saját dimenziómban létező Szöulról, Dél-Koreáról, az egész Földről, elbúcsúztunk, visszalépdeltünk a csészealj alakú űrhajóba, és hosszas integetés után fölemelkedtünk, hogy ezúttal a dimenzió-őrök elé vigyen az űrhajó.

Amikor Khai be akarta állítani a célt, véletlen hozzáértem egy lótuszsziromhoz, ami egy leheletnyit meglibbent, és a szivar alakú űrhajó spirálisan zúdult valahova, azt hiszem, még kísérőm sem igazán tudta, hova. De aztán megálltunk, a fejét kidugta, és mivel nem látott senkit, intett, hogy én is leereszkedhetek. Alig léptem a ferde talajra, amikor megbillent, és előtörtek a résekből az űrvagányok: sugárzó fegyverekből lőttek ránk, szemlátomást ellenségként kezeltek minket.

Khai ekkor megérintette a gyöngyszkafandere jobb oldalát, amitől az én gyöngyszkafanderem összenőtt az övével, majd átalakult időgyöngy páncéllá mindkettő. Khai pedig szorosan tartott, és annyit adott tudtomra, hogy uralja a helyzetet. A gyöngypáncél a tér minden irányába fénysugarakat lövellt ki magából. Akit eltalált, az legnagyobb ámulatomra elkezdett visszafiatalodni: marcona űrvagányból, fegyveresből sihederré, majd kisfiúvá alakult, aztán addig változott visszafelé az időben, amíg végül csecsemőként feküdt előttünk. Mindegyik így járt, és amikor az utolsó is csecsemőként sírdogált, Khai megjegyezte:

- Most már legalább húsz évig biztonságban lennénk tőlük, ha megvárnánk, amíg újra felnőnek és marcona űrvagánnyá lesznek. Csakhogy mi nem várjuk meg! Gyere! Még egy űrlovagot sem kötelezhet senki arra, hogy ilyen hosszú ideig várakozzon arra, hogy győzzön!

- Űrlovagot? – kérdeztem csodálkozva, miközben 'Han Solo' ujjai ráfeszültek a csuklómra, úgy húzott maga után sietve.

- Igen: még nem mondtam, de űrlovag is vagyok. Ezért is tudok ilyen harci trükköket bevetni, mint amit most láttál! Siess!

És a csészealjba rohant velem, nehogy újabb űrvagányokkal kelljen megküzdenie. Nem magát féltette, hiszen még az ujjaiból is fénysugarakat lövellt, és azok is megvédtek bennünket – attól tartott, hogy időcsapdába, vagy ahogy mondta, időhurokba kerülünk, és hosszabb időre beleragadunk. Márpedig a dimenzió-őrök már vártak ránk valahol.

Amikor végre odaértünk hozzájuk egy csupasz kisbolygóra, ott már tudtak erről a kis kanyarról, ahogy Khai elnevezte. Vezetőjük, aki szélfútta palástban állt szálegyenesen, arra való tekintettel, hogy nekem végül is ez az utazás egyszeri kaland és újdonság lehetett, eltekintett a dorgálástól. A palástja azért bosszúsan lebbent egyet, mire Khai behúzta a nyakát, de más nem történt. Megpróbáltam a vezető dimenzió-őr tudtára adni, hogy én voltam az ügyetlenségemmel a baj oka, de csupán legyintett: már mindent tudott.

A dimenzió-őrök ezt követően gyorstalpaló oktatásban részesítettek engem, mondván: ha már megírtam az "Idő gyöngyei" verseit, akkor tudnom is kell valamit azért róluk. De hogy mit tanítottak nekem akkor ezek a rendkívül szigorú lények, az már másik történet.

Végül újra a csészealjba vezető lépcsőn álltam, beléptem az ajtón, utolsót intettem ezeknek a lényeknek, és Khai gondos őrizete mellett visszatértünk a pázsitra a házam elé. Pontosan ugyanoda, ahol landolt, amikor fölkeresett, és pontosan abban az időpontban, amikor megjelent. Ám már tudtam mindent, és voltaképpen az érkezése egyúttal távozás is lett: miután leereszkedtem, búcsút intett, biztosított róla, hogy máskor is szívesen kalauzol, ha kell.

A csészealj elzúgott, irányt váltott és szempillantás alatt elérte a sztratoszférát, én pedig fölébredtem. Az asztalomon várt "A Fénylő Eredet Könyve" című verseskötetem "Idő gyöngyei" ciklusa: még be is kellett gépelnem a verseket, azon kívül rengeteg egyéb munka is várt rám.

Az Idő gyöngyei verse visszhangzott a fejemben, annak is a vége:

"Az Omega s az Alfa köre
Az, mi szikrázik szürkén föl,
Az Omega s Alfa egyetlen körben,
Mit a Végtelen gyönggyé tör.

Végtelen vagy véges: örök
Az Idő-gyöngy, ha létbe tör,
Korszakok áradnak elő,
S hullnak éjbe benne örökkön.

Mi kiáramlik, az visszatér:
Hol a Kezdet, ott lesz a Vég,
Ki benne létezik örökkön,
Nem ámul szürke Idő-gyöngyön."

2026. 10. 29., J. W. Cassandra

[1] Jelentése: "A mennyek által megáldott". A Joseon-dinasztia királyi palotája volt, 1395-re építették föl.

[2] A Silla Királyság az ókori koreai Három Királyság egyike volt Baekche és Kogurjo mellett. Az utóbbi nevéből származik a mai Korea neve. Ezek a királyságok folyamatosan háborúztak és rivalizáltak. Silla i. e. 57 – i. sz. 654 között élte ókori időszakát. Ennek a végén építtette Seondok (Szondok) királynő a csillagvizsgálót. A középső Silla 654 – 780 közt, a kései 780 – 935 között állt fenn.

[3] Női népviselet, királyi és királynői köntösök is készültek ilyen, körben lefelé bővülő vonalú ruhaként. Minél rangosabb volt a viselője, annál színesebb, díszesebb volt a ruha.

Minden jog fenntartva. ©